2. rész
Porcelánbaba
Láttad már a gonosz arcát? Kérdezik oly sokan az iskola folyosóin. Senki nem érti a hatalmas felfordulás okát. Senki nem tudja mi történt valójában, és végkép nem tudják ki ennek az okozója.
A gonoszok köztünk élnek, sőt, bennünk, de az emberek ezt nem hajlandók elismerni.
Ismerd meg önmagad, áll az egyik felvilágosító könyv előszavában. A kérdés, hogy miként ismerheted meg magad, felesleges, mert lehetetlen.
Az ember túl összetett. Minden ember tud szeretni, szenvedélyesen, mindent beleadva, de ha kell, ölni is tud, bárki legyen is az. Mert mindannyiunkban ott lakik a gonosz.
A bűn az mi kiirthatatlan a társadalmunkból. Mert mára már a szavak is ölnek.
***
Lassan indult meg a vonat. Lassabban, mint szokott. Szinte csak döcögött a hóval borított síneken. Az apró ártatlannak tűnő gyilkos, csöndben lepte el a várost. Pusztítást és nyomort hagyva maga után.
Alig egy napja esett a hó, de már közel hatan haltak meg a közutakon, és négyen fagytak meg, ebből két ember a saját házában.
- A halál mindig párosával jár – dünnyögte maga elé fáradtan Ditta.
A vonaton ült, már lassan két órája, ráadásul úgy, hogy az út általában húsz perces.
Nem volt dühös, és csalódott sem, nem úgy mint a körülötte lévők. A benne tomboló érzelmeket elnyomták az elcsigázottság nyomasztó tégladarabjai, amik az égből hullottak alá, és hatalmas súlyokként gördültek a teste minden egyes pontjára.
Nem volt semmihez kedve. Unta magát, és legszívesebben levetette volna magát a közel két mérfölddel haladó vonatról, hogy legalább történjen valami.
Mindig is nyugodt természet volt. Mindig fel tudta mérni a helyzetet maga körül, és úgy reagálni rá, hogy az maga felé hajtsa a malmot.
Ma reggel semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. Minden reggel örömmel utazott félórát, hogy utána egy órát gyalogoljon az iskoláig. De a ma reggel valahogy más volt.
Előző nap dél körül elkezdett esni a hó, és ez végzetes Ditta számára.
Gyűlölte a hóesést, és gyűlölte a gyilkos jeget és hideget, de ez ellen soha nem tudott tenni semmit.
Minden évben eljött az a kibírhatatlan, őrjítő és elmebomlasztó hónap, amikor teljes vakságba és tehetetlenségbe kényszerült.
Sok barátja volt, de ezt az őrjítő állapotot senki nem érthette rajta kívül. De miért is érthetnék, ők csak magukkal törődnek, és senki nem létezik számukra.
A vagon hideg volt, és az ablakok jégvirágosak, de talán nem is baj, legalább nem látja azt a sok havat. Igen, ez előny. Idén ugyanis hamarabb jött a tél mint szokott, és ez végképp megőrjítette. Már lassan három hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal esett. Amikor azt hiszed, már végre itt a tavasz, újra rákezd, és abba sem hagyja addig, míg végképp az őrületbe nem kerget.
A vonat hangos visítással fékezett le az állomáson, amitől enyhe fülkárosodása lett Dittának. Lassan botorkált le a tömeg közepén a lépcsőről, hogy ezzel feltartsa a mögötte lévő tömeget.
Szeretett játszani az emberek idegeivel. Szerette őket kihozni a sodrukból, hogy ezzel felmérje az egyes emberek tűrőképességét.
A káromkodó diáksereg meglepően gyorsan kikerülte őt, majd sietősen az iskola felé vették az irányt.
A váróterem kijárata végül nyitva maradt ahogy pillanatok alatt kiürült, de Ditta nem sietett. Ráérősen megigazította magán a kabátját, majd keresztben átdobta magán táskáját. A nyakában lógó telefontartóból elővett egy maroknyi aprópénzt majd bedobta az automatába, ami egy maroknyi műanyag golyót dobott ki válaszul. Az átlátszó labdában egy kis nyakláncocska volt. Bőrszíjon lógott egy apró fémfonatos medál. Mosollyal az arcán lépett a jegykiadóhoz, majd kedvesen köszöntötte az üvegfal túloldalán ülő nőt.
- Mit szeretnél? – kérdezte fáradtan a helyenként őszülő nő.
- Igazolást szeretnék kérni az iskolába, hogy azért késtem, mert késett a vonatom – felelte hatalmas mosollyal.
Ditta mindig is utált jópofiskodni, de tudta, hogy a cél érdekében mindent be kell vetni.
- Melyik vonattal jöttél?
- A hat óra, hatossal.
- Vettél rá jegyet?
- Bérlettel járok.
- Akkor kérek egy diákigazolványt és a bérletedet. Aztán meglátom, hogy mit tehetek.
Vicces volt belegondolni, hogy ha látta volna, hogy a vonat ennyit fog késni akkor megkérte volna a szomszédját, hogy hozza be, de ehelyett itt kell szarakodnia ezzel a hülyeséggel.
***
Úton az iskolába azon gondolkodott, hogy vajon mit felejtett el, ami fontos lett volna, hogy megtegye. Nem tudta. Egyszerűen nem jutott eszébe. A nyamvadt hóesés, egyszerűen elvette a józan eszét.
Az iskola küszöbét átlépve viszont valami furcsa hátborzongató érzés fogta el.
Az iskola csöndes volt, és kihalt. Egy lélek sem járt a rendszerint zsúfolásig telt folyosókon.
És akkor az egyik ajtó kicsapódott és egy összevágott arcú lány lépett ki rajta. Az egész olyan abszurd volt. Hosszú fekete haja vállára omlott. Régi iskolai ruhája élére vasalva. Fehér inge, fekete gallérja tökéletesen kiigazítva, fekete térdig érő szoknyája harang alakban omlott alá. Hófehér zoknija térdig fölhúzva, és a hozzá illő fekete lakcipő. Egyszerűen tökéletes, akár egy porcelánbaba, de valami hibádzott. Mióta van a porcelánbabáknak összevagdosva az arcuk?...
A lány nem mozdult. Szemét lehunyva ringatta magát egyhelyben. Valami kis dalocskát dúdolgatott.
Ditta lefagyva figyelte a nem mindennapi lányt az üres iskola ajtajából. Amikor hirtelen minden eltűnt a szeme elől és egy sötét szobában találta magát.
A szobában csak egy íróasztal volt. Az asztalon pedig egy számítógép. A monitoron pedig megjelent hatalmas betűkkel az Üdvözöl a Halál Háza felírat.
Az írás eltűnt, helyét pedig egy tükör vette át, a tükörben pedig a groteszk porcelánbaba.
- Pokolra jutsz! – mondta a lány, majd arca bosszúszomjas mosolyba torzult. -... Elfogyott az összes kívánságod!!!…Most eljött az idő, hogy törleszd az adósságod... 12 napnyugtád van, hogy megtörd az átkot… Lássuk, képes leszel-e rá!... Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat... Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé …Te pedig a pokolnak fogja maradsz, örökké…
A kép eltűnt a monitor pedig elsötétült, végül a szoba is köddé vált.
Ditta még mindig mozdulatlanul állt az oly ismerős lány alakjával, aki mély levegőt vett.
- Egy szerződés mely a pokolban köttetett – suttogta maga elé.
- Átkozott legyen mind, átkozott legyen az összes halandó, átok verje az összes mocsadékot! – üvöltötte torkaszakadtából a mostanra már vérben tocsogó lány.
Teste minden porcikáját átáztatta a saját lényéből áradó vér.
Kezei ökölbe szorultak, majd hatalmas zöld szemeivel Dittára nézett.
- Te vagy a hibás, mert nem voltál itt – köpte dühösen a szavakat.
A lány arca eltorzult a felismeréstől, mert az elfajzott porcelánbaba szemeiben felismerni vélte egyik barátnőjét. A kis gizda lányka, akit a többiek csak Frodónak szólítottak, akiből senki semmit nem nézett ki. Mindenki elment mellette, és még csak rá sem néztek soha. Egy arc volt csupán az osztályképeken, és egy név a dolgozatíráskor. Valaki, akit soha senki nem ismert igazán, de mindenki ítéletet mondott felette.
A lány arca újra nyugodt lett és egy bájos mosoly jelent meg rajta.
Kezei láthatatlan dologba markoltak, majd újai között egy vörös, míg a másikban egy szőke hajcsomó jelent meg, végül már a hozzájuk tartozó eszméletlen testek is, melyek rongybabaként lógtak hóhérlyuk kezei alatt. A lány minden erőfeszítés nélkül kezdte el vonszolni a másik kettőt, az ellenkező irányban lévő folyosó felé, majd az egyik kanyarban eltűnt.
Ditta mereven figyelte a helyet ahol a lány eltűnt, majd mint aki eszét vesztette rohanni kezdett. Út közben minden terembe benézett, de a látványtól felfordult a gyomra.
A faragott kopjafákra felkoncolt emberek még éltek… mozogtak… nyögdécseltek… hörögtek…
Nem iskola volt már az ahová belépett, hanem mészárszék, vagy talán rosszabb, ez maga volt a pokol.
Sírni szeretett volna, üvölteni, de hang az nem jött a torkából.
A folyosó hosszú volt, és egyre hosszabb, szinte végtelen. A folyosó végén egy ajtó volt, de Ditta nem érte el azt bárhogy is próbálta.
Majd egyszer csak megérzett egy vállára nehezülő kezet, amitől megtorpant. Hátra nézett és egy gyönyörű lánnyal találta magát szemben. Hosszú göndör haj keretezte bájos arcát, és csodaszép kék szemei égkőként ragyogtak.
Szelíd mosollyal nézett mélyen Ditta szemébe, aki meg sem tudott szólalni meglepődésében.
- Nekem adnád azt a valamit ami a zsebedben rejtőzik, mielőtt meghalnál? – kérdezte szelíden, mintha az imént nem egy ember haláláról beszélt volna.
- Nem adok neked semmit – üvöltötte kikelve magából Ditta, majd megfordult, és újra az ajtó felé kezdett el rohanni.
Most már nem tűnt lehetetlennek a vállalkozás, és már nem is volt akkora butaság a feltételezés, hogy az ajtó mögött a megváltás lapul.
A faajtó hatalmas csapódással nyílt ki Ditta előtt, mielőtt még odaérhetett volna. Hatalmas fény sugárzott ki rajta, ezért nem tudta mi van mögötte.
Teleszívta a tüdeét oxigénnel, hogy erőt gyűjtsön, majd belépett az ajtón, de az odaát lévő kép nem az volt mint amire várt.
A túloldalon egy hatalmas hóborította mező fogatta, ahol egy lélek sem volt.
A köd olyan gyorsan borult az elméjére, hogy még tenni sem tudott ellene. Megint vak lett. Újra vakká tette mentális látását a gyilkos hó. Nem látta többet a múltat, és a jövőt. Csak a valóság és a kétségek maradtak neki. Nem látta többet a különbséget ember és démon között, és nem volt benne biztos mi helyes és helytelen.
Valahol a semmi közepén valami történt… Valami megmagyarázhatatlan… Talán a bosszú volt az, mi beteljesedett… Talán… de az is lehet, hogy csupán a rémült képzelete játszik vele, hisz már képtelen érzékelni az érzékelhetetlent, mert most már csupán egy átlagos halandó, egy egyáltalán nem átlagos helyen.
Halk neszre lett figyelmes a háta mögött. Hátranézett, de az ajtó amin az imént jött át már nem volt sehol, de az igéző tekintető lány aki az imént a folyosón megállította ott állt egyenesen előtte. Lassan kinyújtotta Ditta felé egyik kezét.
- Kérlek, add nekem, még a halálod előtt, azt ami a zsebedben rejtőzik.
Ditta remegő kézzel nyúlt bele zsebébe, majd megérezte újai között a kis műanyag gömböcskét, amiben egy nyaklánc rejtőzött.
Egy pillanatra megállt a mozdulattal, mielőtt elővette volna a kis tárgyat.
Eszébe jutott, hogy miért is vette meg.
Előző nap reggel látta, hogy megveszi a kis gömböt, és hogy az valamiért nagyon fontos, de arra, hogy miért, sajnos nem emlékezett.
Tudta, hogy a démon ellen nagyon is fel tudná használni, - mert igen is arra már rájött, hogy ez a jelenés egy démon – csak, hogy nem tudta miként lesz fegyver egy ilyen ártatlan dolog.
Percekig nézett farkasszemet a kék szempárral, amikor végre elhatározásra jutott.
Kezében a gömbbel a démon felé mutatott.
- Mi a neved pokolfajzat? – kiáltott hangosan.
- Nekem oly sok nevem van, oly sokan és oly sok félén neveznek. Mindenkinek más vagyok, és mást jelentek, de legtöbben Bosszúnak szólítanak – mosolygott, szinte már angyalian.
Ditta egyre dühösebb lett. Annyi alkalommal hallotta már ezt a szöveget, és annyiszor próbálta már kiszedni a különféle démonokból a nevüket, hogy szinte már gyerekjáték volt számára, de ez valahogy más volt. Tudta, hogy csak akkor pusztíthatja el a démont, ha tudja a nevét, de most valamiért nem volt magában biztos.
Vajon tényleg a neve a kulcs? Vagy talán a medálban van valami?
Néma bénultság lett rajta úrrá, majd a levegő megremegett körülötte. A mezőn ahol álltak lassan szállingózni kezdett a hó, majd egyszer csak madarak reppentek az égre nagy zajt csapva ezzel a csöndbe.
Ditta ereje és kitartása ekkor omlott össze végleg. Látta, ahogy a démon utána veti magát, ezért csak annyi ideje volt, hogy megforduljon, és elkezdjen szaladni a másik irányba, de sajnos már erre sem volt menekvés, ugyanis a sebhelyes arcú porcelánbaba egy hatalmas késsel támadt rá.
A hasában érezte a hatalmas pengét, majd az egész alhasát forró vér öntötte el. Térdre esett hóhérja előtt, majd a friss fehér hóra borult.
Karjai önkéntelenül is vérző hasát ölelték, majd lassan lehunyta szemét, és végtelem álomra hajtotta fejét…
A felette álló sebpejes porcelánbaba arcán örömittas mosoly terült szét a látottak után.
Hangos kacaj rázta meg a csöndes hó födte rétet. A porcelánbaba megbomlott elmével örömittasan táncolt, Ditta még ki sem hűlt teste felett.
Pár perc múlva a táncnak a démon véget szakított. Akár a marionett baba zsinórjait vágták volna el, úgy hullót a földre az összevagdosott és immár halott porcelánbaba.
- A halál mindig párosával jár – nézett le a holtestekre a démoni szempár.
Lassan hajolt le, majd kivette Ditta kezéből a kis golyót.
- Ezt elviszem, ha nem baj. Neked már úgy sincs szükséged rá – hangosan nevetve kezdett el lépkedni a rét széle felé kezében dobálva a kis golyót.
- A szabály úgy szól, hogy senki nem tudhat a szerződésről, buta leányzó – nézett vissza a porcelánbabára, majd átlépett egy láthatatlan ajtót és eltűnt a semmibe…
folyt. köv...
Üdv: Kira
