Béta kerestetik!!!
A cím nem téved. A pocsék helyesírásom, és az időhiány miatt bétát keresek, hogy elviselhetőbb legyen a történetem. Ehhez a bloghoz keresek, de akár a többi történetemet is átolvashatja, ha van kedve.
Írj a címemre és megbeszéljük a részleteket!
Ui.: Ezt a hirdetést minden blogomon közzéteszem...
Kérlek minél hamarabb segítsetek.
Üdv: Jázmin
2012. február 29., szerda
2011. március 10., csütörtök
2. rész
2. rész
Porcelánbaba
Láttad már a gonosz arcát? Kérdezik oly sokan az iskola folyosóin. Senki nem érti a hatalmas felfordulás okát. Senki nem tudja mi történt valójában, és végkép nem tudják ki ennek az okozója.
A gonoszok köztünk élnek, sőt, bennünk, de az emberek ezt nem hajlandók elismerni.
Ismerd meg önmagad, áll az egyik felvilágosító könyv előszavában. A kérdés, hogy miként ismerheted meg magad, felesleges, mert lehetetlen.
Az ember túl összetett. Minden ember tud szeretni, szenvedélyesen, mindent beleadva, de ha kell, ölni is tud, bárki legyen is az. Mert mindannyiunkban ott lakik a gonosz.
A bűn az mi kiirthatatlan a társadalmunkból. Mert mára már a szavak is ölnek.
***
Lassan indult meg a vonat. Lassabban, mint szokott. Szinte csak döcögött a hóval borított síneken. Az apró ártatlannak tűnő gyilkos, csöndben lepte el a várost. Pusztítást és nyomort hagyva maga után.
Alig egy napja esett a hó, de már közel hatan haltak meg a közutakon, és négyen fagytak meg, ebből két ember a saját házában.
- A halál mindig párosával jár – dünnyögte maga elé fáradtan Ditta.
A vonaton ült, már lassan két órája, ráadásul úgy, hogy az út általában húsz perces.
Nem volt dühös, és csalódott sem, nem úgy mint a körülötte lévők. A benne tomboló érzelmeket elnyomták az elcsigázottság nyomasztó tégladarabjai, amik az égből hullottak alá, és hatalmas súlyokként gördültek a teste minden egyes pontjára.
Nem volt semmihez kedve. Unta magát, és legszívesebben levetette volna magát a közel két mérfölddel haladó vonatról, hogy legalább történjen valami.
Mindig is nyugodt természet volt. Mindig fel tudta mérni a helyzetet maga körül, és úgy reagálni rá, hogy az maga felé hajtsa a malmot.
Ma reggel semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. Minden reggel örömmel utazott félórát, hogy utána egy órát gyalogoljon az iskoláig. De a ma reggel valahogy más volt.
Előző nap dél körül elkezdett esni a hó, és ez végzetes Ditta számára.
Gyűlölte a hóesést, és gyűlölte a gyilkos jeget és hideget, de ez ellen soha nem tudott tenni semmit.
Minden évben eljött az a kibírhatatlan, őrjítő és elmebomlasztó hónap, amikor teljes vakságba és tehetetlenségbe kényszerült.
Sok barátja volt, de ezt az őrjítő állapotot senki nem érthette rajta kívül. De miért is érthetnék, ők csak magukkal törődnek, és senki nem létezik számukra.
A vagon hideg volt, és az ablakok jégvirágosak, de talán nem is baj, legalább nem látja azt a sok havat. Igen, ez előny. Idén ugyanis hamarabb jött a tél mint szokott, és ez végképp megőrjítette. Már lassan három hónapja kisebb-nagyobb megszakításokkal esett. Amikor azt hiszed, már végre itt a tavasz, újra rákezd, és abba sem hagyja addig, míg végképp az őrületbe nem kerget.
A vonat hangos visítással fékezett le az állomáson, amitől enyhe fülkárosodása lett Dittának. Lassan botorkált le a tömeg közepén a lépcsőről, hogy ezzel feltartsa a mögötte lévő tömeget.
Szeretett játszani az emberek idegeivel. Szerette őket kihozni a sodrukból, hogy ezzel felmérje az egyes emberek tűrőképességét.
A káromkodó diáksereg meglepően gyorsan kikerülte őt, majd sietősen az iskola felé vették az irányt.
A váróterem kijárata végül nyitva maradt ahogy pillanatok alatt kiürült, de Ditta nem sietett. Ráérősen megigazította magán a kabátját, majd keresztben átdobta magán táskáját. A nyakában lógó telefontartóból elővett egy maroknyi aprópénzt majd bedobta az automatába, ami egy maroknyi műanyag golyót dobott ki válaszul. Az átlátszó labdában egy kis nyakláncocska volt. Bőrszíjon lógott egy apró fémfonatos medál. Mosollyal az arcán lépett a jegykiadóhoz, majd kedvesen köszöntötte az üvegfal túloldalán ülő nőt.
- Mit szeretnél? – kérdezte fáradtan a helyenként őszülő nő.
- Igazolást szeretnék kérni az iskolába, hogy azért késtem, mert késett a vonatom – felelte hatalmas mosollyal.
Ditta mindig is utált jópofiskodni, de tudta, hogy a cél érdekében mindent be kell vetni.
- Melyik vonattal jöttél?
- A hat óra, hatossal.
- Vettél rá jegyet?
- Bérlettel járok.
- Akkor kérek egy diákigazolványt és a bérletedet. Aztán meglátom, hogy mit tehetek.
Vicces volt belegondolni, hogy ha látta volna, hogy a vonat ennyit fog késni akkor megkérte volna a szomszédját, hogy hozza be, de ehelyett itt kell szarakodnia ezzel a hülyeséggel.
***
Úton az iskolába azon gondolkodott, hogy vajon mit felejtett el, ami fontos lett volna, hogy megtegye. Nem tudta. Egyszerűen nem jutott eszébe. A nyamvadt hóesés, egyszerűen elvette a józan eszét.
Az iskola küszöbét átlépve viszont valami furcsa hátborzongató érzés fogta el.
Az iskola csöndes volt, és kihalt. Egy lélek sem járt a rendszerint zsúfolásig telt folyosókon.
És akkor az egyik ajtó kicsapódott és egy összevágott arcú lány lépett ki rajta. Az egész olyan abszurd volt. Hosszú fekete haja vállára omlott. Régi iskolai ruhája élére vasalva. Fehér inge, fekete gallérja tökéletesen kiigazítva, fekete térdig érő szoknyája harang alakban omlott alá. Hófehér zoknija térdig fölhúzva, és a hozzá illő fekete lakcipő. Egyszerűen tökéletes, akár egy porcelánbaba, de valami hibádzott. Mióta van a porcelánbabáknak összevagdosva az arcuk?...
A lány nem mozdult. Szemét lehunyva ringatta magát egyhelyben. Valami kis dalocskát dúdolgatott.
Ditta lefagyva figyelte a nem mindennapi lányt az üres iskola ajtajából. Amikor hirtelen minden eltűnt a szeme elől és egy sötét szobában találta magát.
A szobában csak egy íróasztal volt. Az asztalon pedig egy számítógép. A monitoron pedig megjelent hatalmas betűkkel az Üdvözöl a Halál Háza felírat.
Az írás eltűnt, helyét pedig egy tükör vette át, a tükörben pedig a groteszk porcelánbaba.
- Pokolra jutsz! – mondta a lány, majd arca bosszúszomjas mosolyba torzult. -... Elfogyott az összes kívánságod!!!…Most eljött az idő, hogy törleszd az adósságod... 12 napnyugtád van, hogy megtörd az átkot… Lássuk, képes leszel-e rá!... Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat... Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé …Te pedig a pokolnak fogja maradsz, örökké…
A kép eltűnt a monitor pedig elsötétült, végül a szoba is köddé vált.
Ditta még mindig mozdulatlanul állt az oly ismerős lány alakjával, aki mély levegőt vett.
- Egy szerződés mely a pokolban köttetett – suttogta maga elé.
- Átkozott legyen mind, átkozott legyen az összes halandó, átok verje az összes mocsadékot! – üvöltötte torkaszakadtából a mostanra már vérben tocsogó lány.
Teste minden porcikáját átáztatta a saját lényéből áradó vér.
Kezei ökölbe szorultak, majd hatalmas zöld szemeivel Dittára nézett.
- Te vagy a hibás, mert nem voltál itt – köpte dühösen a szavakat.
A lány arca eltorzult a felismeréstől, mert az elfajzott porcelánbaba szemeiben felismerni vélte egyik barátnőjét. A kis gizda lányka, akit a többiek csak Frodónak szólítottak, akiből senki semmit nem nézett ki. Mindenki elment mellette, és még csak rá sem néztek soha. Egy arc volt csupán az osztályképeken, és egy név a dolgozatíráskor. Valaki, akit soha senki nem ismert igazán, de mindenki ítéletet mondott felette.
A lány arca újra nyugodt lett és egy bájos mosoly jelent meg rajta.
Kezei láthatatlan dologba markoltak, majd újai között egy vörös, míg a másikban egy szőke hajcsomó jelent meg, végül már a hozzájuk tartozó eszméletlen testek is, melyek rongybabaként lógtak hóhérlyuk kezei alatt. A lány minden erőfeszítés nélkül kezdte el vonszolni a másik kettőt, az ellenkező irányban lévő folyosó felé, majd az egyik kanyarban eltűnt.
Ditta mereven figyelte a helyet ahol a lány eltűnt, majd mint aki eszét vesztette rohanni kezdett. Út közben minden terembe benézett, de a látványtól felfordult a gyomra.
A faragott kopjafákra felkoncolt emberek még éltek… mozogtak… nyögdécseltek… hörögtek…
Nem iskola volt már az ahová belépett, hanem mészárszék, vagy talán rosszabb, ez maga volt a pokol.
Sírni szeretett volna, üvölteni, de hang az nem jött a torkából.
A folyosó hosszú volt, és egyre hosszabb, szinte végtelen. A folyosó végén egy ajtó volt, de Ditta nem érte el azt bárhogy is próbálta.
Majd egyszer csak megérzett egy vállára nehezülő kezet, amitől megtorpant. Hátra nézett és egy gyönyörű lánnyal találta magát szemben. Hosszú göndör haj keretezte bájos arcát, és csodaszép kék szemei égkőként ragyogtak.
Szelíd mosollyal nézett mélyen Ditta szemébe, aki meg sem tudott szólalni meglepődésében.
- Nekem adnád azt a valamit ami a zsebedben rejtőzik, mielőtt meghalnál? – kérdezte szelíden, mintha az imént nem egy ember haláláról beszélt volna.
- Nem adok neked semmit – üvöltötte kikelve magából Ditta, majd megfordult, és újra az ajtó felé kezdett el rohanni.
Most már nem tűnt lehetetlennek a vállalkozás, és már nem is volt akkora butaság a feltételezés, hogy az ajtó mögött a megváltás lapul.
A faajtó hatalmas csapódással nyílt ki Ditta előtt, mielőtt még odaérhetett volna. Hatalmas fény sugárzott ki rajta, ezért nem tudta mi van mögötte.
Teleszívta a tüdeét oxigénnel, hogy erőt gyűjtsön, majd belépett az ajtón, de az odaát lévő kép nem az volt mint amire várt.
A túloldalon egy hatalmas hóborította mező fogatta, ahol egy lélek sem volt.
A köd olyan gyorsan borult az elméjére, hogy még tenni sem tudott ellene. Megint vak lett. Újra vakká tette mentális látását a gyilkos hó. Nem látta többet a múltat, és a jövőt. Csak a valóság és a kétségek maradtak neki. Nem látta többet a különbséget ember és démon között, és nem volt benne biztos mi helyes és helytelen.
Valahol a semmi közepén valami történt… Valami megmagyarázhatatlan… Talán a bosszú volt az, mi beteljesedett… Talán… de az is lehet, hogy csupán a rémült képzelete játszik vele, hisz már képtelen érzékelni az érzékelhetetlent, mert most már csupán egy átlagos halandó, egy egyáltalán nem átlagos helyen.
Halk neszre lett figyelmes a háta mögött. Hátranézett, de az ajtó amin az imént jött át már nem volt sehol, de az igéző tekintető lány aki az imént a folyosón megállította ott állt egyenesen előtte. Lassan kinyújtotta Ditta felé egyik kezét.
- Kérlek, add nekem, még a halálod előtt, azt ami a zsebedben rejtőzik.
Ditta remegő kézzel nyúlt bele zsebébe, majd megérezte újai között a kis műanyag gömböcskét, amiben egy nyaklánc rejtőzött.
Egy pillanatra megállt a mozdulattal, mielőtt elővette volna a kis tárgyat.
Eszébe jutott, hogy miért is vette meg.
Előző nap reggel látta, hogy megveszi a kis gömböt, és hogy az valamiért nagyon fontos, de arra, hogy miért, sajnos nem emlékezett.
Tudta, hogy a démon ellen nagyon is fel tudná használni, - mert igen is arra már rájött, hogy ez a jelenés egy démon – csak, hogy nem tudta miként lesz fegyver egy ilyen ártatlan dolog.
Percekig nézett farkasszemet a kék szempárral, amikor végre elhatározásra jutott.
Kezében a gömbbel a démon felé mutatott.
- Mi a neved pokolfajzat? – kiáltott hangosan.
- Nekem oly sok nevem van, oly sokan és oly sok félén neveznek. Mindenkinek más vagyok, és mást jelentek, de legtöbben Bosszúnak szólítanak – mosolygott, szinte már angyalian.
Ditta egyre dühösebb lett. Annyi alkalommal hallotta már ezt a szöveget, és annyiszor próbálta már kiszedni a különféle démonokból a nevüket, hogy szinte már gyerekjáték volt számára, de ez valahogy más volt. Tudta, hogy csak akkor pusztíthatja el a démont, ha tudja a nevét, de most valamiért nem volt magában biztos.
Vajon tényleg a neve a kulcs? Vagy talán a medálban van valami?
Néma bénultság lett rajta úrrá, majd a levegő megremegett körülötte. A mezőn ahol álltak lassan szállingózni kezdett a hó, majd egyszer csak madarak reppentek az égre nagy zajt csapva ezzel a csöndbe.
Ditta ereje és kitartása ekkor omlott össze végleg. Látta, ahogy a démon utána veti magát, ezért csak annyi ideje volt, hogy megforduljon, és elkezdjen szaladni a másik irányba, de sajnos már erre sem volt menekvés, ugyanis a sebhelyes arcú porcelánbaba egy hatalmas késsel támadt rá.
A hasában érezte a hatalmas pengét, majd az egész alhasát forró vér öntötte el. Térdre esett hóhérja előtt, majd a friss fehér hóra borult.
Karjai önkéntelenül is vérző hasát ölelték, majd lassan lehunyta szemét, és végtelem álomra hajtotta fejét…
A felette álló sebpejes porcelánbaba arcán örömittas mosoly terült szét a látottak után.
Hangos kacaj rázta meg a csöndes hó födte rétet. A porcelánbaba megbomlott elmével örömittasan táncolt, Ditta még ki sem hűlt teste felett.
Pár perc múlva a táncnak a démon véget szakított. Akár a marionett baba zsinórjait vágták volna el, úgy hullót a földre az összevagdosott és immár halott porcelánbaba.
- A halál mindig párosával jár – nézett le a holtestekre a démoni szempár.
Lassan hajolt le, majd kivette Ditta kezéből a kis golyót.
- Ezt elviszem, ha nem baj. Neked már úgy sincs szükséged rá – hangosan nevetve kezdett el lépkedni a rét széle felé kezében dobálva a kis golyót.
- A szabály úgy szól, hogy senki nem tudhat a szerződésről, buta leányzó – nézett vissza a porcelánbabára, majd átlépett egy láthatatlan ajtót és eltűnt a semmibe…
folyt. köv...
Üdv: Kira
2010. október 20., szerda
Harangoznak, valahol esküvő közeleg!!!!
Harangoznak, valahol esküvő közeleg!!!!
Ezúton szeretném veletek megosztani a hét hírét. Kedves és egyben legjobb barátnőm fejét nemsokára bekötik. Igen hölgyeim és uraim. Elérte barátnőmet a végzete, és második kis poronty érkezése után feleségül veszi őt egy ifjú fiatalember. Hosszú és boldog életet kívánok nekik, és a Kék Hold második kötetét - amit mellesleg még nem keztem el írni - nekik ajánlom, sok-sok szeretettel.
"Akit párodul melléd rendelt az ég,
Becsüld meg, szorítsd meg kezét,
És ha minden álmod valósággá válik,
Akkor se feledd el, légy hű mindhalálig."
/Madách Imre/
2010. szeptember 25., szombat
1. rész
Üdv olvasók!
Üdvözlök minden rendszeres olvasót, és minden véletlen idetévedőt. Amint az előző fejezetben előjáróban bemutattam egy történetet arra számítottam, hogy még azok is fejvesztve menekülnek akik hittek eddig bennem, de a sok pozitív visszajelzés megerősített benne, hogy talán jó úton haladok. Na csak annyit akartam mondani, hogy nagyon felbátorodtam a sok dicséreten és egy extra hosszú résszel jöttem. Remélem ez is lesz annyira sikeres mint az előző pár sor:) És asszem elég is a sok rizsából, jöjjön a feketeleves.
Ui.: Köszönöm az érdeklődést, és, igen persze mindenkit kiteszek, ha lesz időm. Örülök neki, hogy érdeklődtök:) És továbbra is várom a jelentkezőket a bannercserével kapcsolatban.
Puszi: Kerma
Halál Háza
1. rész
Fegyver mester
Az esőcseppek végigcsorogtak Lia könnytől áztatott arcán. Csoszogva vonszolta magát az egyre jobban szemerkélő esőben. Száját egy hang sem hagyta el, de szeméből annál több könny csordult ki percről percre. Az utcák mindenütt ugyanolyanok voltak, sötétek és magányosak.
Villogó fényre lett figyelmes maga körül. Megállt, bár azt sem tudta, hogy hol van, és idegesen toporogni kezdett. Forgott vele a világ, és a hányinger kerülgette. Próbálta összerakni, hogy mi is történik körülötte, de erre semmi esély nem volt. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak az arcáról összemosva a külvilágot az elméje által teremtett világgal. A fények egyre élesebbek lettek, és hozzájuk társult a már megszokott visító sziréna hang. Gyomra összerándult a fájdalomtól.
Lehunyta szemét, és mélyen elmerült a fájdalomba, és a sötétségbe, ami a lelkében terpeszkedett.
* * *
Milli lassan csordogálva folyatta magára a forró vizet a zuhany alatt. Jóleső békesség öntötte el. Vágyott a nyugalomra, egy ilyen hosszú és megterhelő nap után. Fürdés után kilépett a zuhanyfülkéből, majd belebújtatta a lábát a papucsába, és maga köré tekerte pamut törölközőjét.
Vizesen, úgy ahogy volt, elindult felfelé a lépcsőn. A szobájába érve ágyához sietett, és a párna alól kivette pizsamáját, majd gyorsan belebújt. Bekucorodott a meleg paplan alá, és egy végtelennek tűnő pillanatig elmerült a kint dúló vihar hangjában. Hallotta, ahogy a szél a redőnyt verte, és ahogy az eső kopogott az ablakon. Gyorsan megunta eme csodálatos égi jelenség hallgatását, ezért a távirányító után nyúlt, és bekapcsolta a tévét.
- A belvárosban lövöldözés történt. Az összegyűlt bandák összecsaptak – zengte a híradós bemondó. – A helyszínen lévők elmenekültek, de a rendőrség gyorsan elkapta a merénylőket, és előállították őket, közülük öt fiatalt kórházba kellett szállítani, egy pedig a helyszínen életét veszítette…
Az ezek után történtekre Milli már nem tudott koncentrálni. Nem hallott és nem látott semmit. Elmerült a gondolataiban.
„De hát Adam azt mondta, hogy ma a bandájával lóg. Az nem lehet. Nem lehet, hogy az öcsém is részt vegyen ebben. És akkor most hol van? Biztosan bevitték a kapitányságra – nyugtatta magát. – Várjunk, és hol van Lia? Biztos ő is vele van. Hiszen együtt indultak el. Szeretik egymást, csak nem hagyta magára a tesómat…”
Milli összekuporodott az ágyon. Kikapcsolta a tévét, és várta, hogy megcsörrenjen a telefon, hogy mehet kiváltani a világbarma öccsét.
Idő közben elbóbiskolt, fejét nekivetette a hideg falnak, és körbetekerte magát a puha takarójával.
Csöngettek…
Milli csakúgy kiugrott az ágyból. Legmélyebb álmából riasztotta fel a csengő visító hangja. A szobára közben jótékony sötétség lett úrrá, így csak az éjjeliszekrényén lévő világítós órán látta mennyi az idő. Már elmúlt fél tíz. Elgémberedett tagjait kinyújtóztatta, majd a földszint felé ment, hogy megnézze ki is érkezett ennyire későn. Teljesen megfeledkezve ment a lépcső felé, de az első lépcsőfoknál megakadt. Keze görcsösen kapaszkodott a korlátba, lába pedig megmerevedett; egész testében remegett a félelemtől. A mondatnak csak a végét hallotta, de ez is elég volt hozzá, hogy teljesen az eszét veszítse.
- … sajnálom, hölgyem, de a fia a délutáni órákban életét veszítette… Szeretnénk megkérni, hogy jöjjenek be, és azonosítsák a holtestet… - Az elhaló férfihang csak szelte a gyászt, ami a házra telepedett.
Milli lerogyott a lépcsőre. Az utolsó, amit látott, az a két egyenruhás rendőr volt, akik az ajtóban az édesanyja zokogását csitították…
* * *
Lia zavarodottan kelt ki az ágyából, nem értette, hogy hogyan került oda. Attól tartott, hogy talán rátalált a rendőrség, vagy talán bevitték a kórházba, de mindegy is volt, hiszen a végeredmény ugyanaz, a börtön. Végigmérte magát, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, amiben egész nap. Csucsogó cipőét lerúgta magáról, pizsamáját pedig ölébe fogta, és így csoszogott be a fürdőbe.
A forró víz alatt végig azon kattogott az agya, hogy mit hazudjon holnap az embereknek, ha kérdezgetik, hol volt ma egész nap. Ötlet hiányosan jött ki a fürdőből, felöltözve és megmosott hajjal. Letelepedett az ágyára, és a hajszárítóval szárítani kezdte a haját. A forró levegőtől megtelt az arca vérrel, és úgy érezte, hogy menten felgyullad az arca. Percek múlva már nem a forróság zavarta, hanem a hideg, ami a gerincén futott végig. Kikapcsolta, és a helyére rakta a hajszárítót, de amikor visszafordult az ágyhoz, egy hatalmasat tüsszentett, és ezzel egyidejűleg egy mozdulattal leverte az íróasztalán lévő olvasó lámpát, ami hatalmas csörömpöléssel landolt a földön. Ijedten nézett az ajtó felé, és várta, hogy édesanyja majd berontson, és jól letolja a szerencsétlenkedése miatt. Hosszú percekig megfagyva fülelt, de nem hallott semmit, és akkor eszébe jutott, hogy az édesanyja nincs is otthon, hiszen mondta, hogy ma konferencia miatt elutazik. Visszafordult, hogy befeküdjön az ágyba és végre kialudja magát, mikor újra egy hatalmasat tüsszentett. Tanulva az előbbi hibájából, most kezét a szája elé kapta, és ahelyett, hogy levert volna mindent ezzel a mozdulattal inkább csillapította a tüsszentését.
- Basszus, megfáztam – hörögte kaparó torokkal.
Innen az új útirány már nem az ágy volt, hanem a földszinten a konyha, és ott egy adag C vitaminnal és egy zacskó zsepivel tért vissza…
* * *
Az épület fagyos volt és rideg. Egy józan életű ember be sem tenné egy ilyen helyre a lábát, de Milli és a szülei most egy borzalmas dolog miatt szorultak rá, hogy idejöjjenek.
Milli a szíve mélyén vágyott rá, hogy ne a testvére arca köszönjön vissza rá a boncasztalról, és ezért még azt is megkockáztatta, hogy imába foglalja kérését. Cserébe, hogy testvérét életben lássa, és helyében egy másik, idegen fiú feküdjön ott, ő az élete végéig jó tanuló lesz, és soha többet nem lóg a suliból, és a drogról is leszokik.
Kívánsága nem teljesült, a boncasztal rideg, kemény fémjén fivére letakart csukott szemű alteregója nézett vissza rá…
* * *
Lia fáradtan és kótyagosan ébredt másnap reggel. Fájt mindene, és az orra is be volt dugulva, mégis sokkal jobban érezte magát, mint előző este. Lassan felkelt, felöltözött, táskáját leakasztotta a kilincsről, és tőle teljesen eltérő rutinnal az iskola felé kezdett el gyalogolni. Még mindig kóválygott a feje, és nem nagyon értette, hogy honnan van ennyi önuralma ahhoz, hogy járjon, de lábai mégis vitték előre, miközben ő mit sem törődött az útiránnyal.
A hatalmas épületben a folyosók mindenütt ugyanolyanok voltak. Lassan vonszolta magát lépésről-lépésre, mikor be nem ért az egyik terembe, és ott le nem ült az egyik padra.
Lehajtotta fejét, és forró homlokát nekinyomta, a hideg padnak.
- Annyira sajnálom Milli, részvétem… - hallotta meg a különféle hangokat maga körül, majd lassan felemelkedett, és arra a személyre nézett, akivel most egyáltalán nem akart találkozni…
* * *
Másnap reggel Milli mindenáron be akart menni az iskolába, mit sem törődve szülei ellenkezésével.
Soha nem szeretett az iskolába járni, de most valamiért arra vágyott, hogy emberek közelében legyen. Nem akarta hallgatni a sajnálkozó szavakat, de mégis szüksége volt rá, hogy érezze, van, aki úgy érez, ahogy ő.
Az iskola felbolydult a hír hallatán, mindenki az elvesztett fiút, Adamet gyászolta, és mindenki Milli gyászában osztozott. A lányok a vécékben sírtak, a fiúk pedig történeteket meséltek róla.
Milli ezt gyorsnak ítélte, ő csak csöndben akart gyászolni, és valakivel megbeszélni ezt az egészet, aki eléggé érintett ebben a témában.
A matek terembe érve végigmérte a társaságot, és csak egy emberen akadt meg a szeme, barátnőjén, Lián, aki a padjára dőlve szuszogott. Utat törve a gyászoló tömegen próbált odajutni hozzá, majd megállt előtte. Lia lassan és fáradtan emelte rá tekintetét, Milli pedig eszét vesztve ölelte magához az összezavarodott lányt.
Milli zokogott, a terem pedig olyan gyorsan örült ki, mintha mindenkit egységesen zavart volna ki valaki.
A két lány egymást ölelve ült percekig, de végül Lia törte meg a csöndet.
- Mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.
Milli értetlenül, hüppögve nézett vissza rá, majd szóra nyitotta a száját.
- Hát nem tudod? Azt hittem, hogy tegnap te és Adam együtt voltatok… - lehelte elhalóan.
Milli agyában valami a helyére kattant, és sajnálkozva lehajtotta a fejét, majd lassan mesélni kezdte a történteket.
Lia csöndben és mozdulatlanul hallgatta a mesét. Rémálma életre kelt, és újra minden lepergett a szeme előtt. Szeme könnybe lábadt a félelemtől.
Barátnője hosszú percekig figyelte a megbénult lányt, és próbált rájönni, most mitévő legyen. Kezét rásimította a mellette ülő vállára, és nyugtatásként vigasztaló szavakat súgott a fülébe. Tudta milyen érzés a gyász. Fordított helyzetben ő is pont erre vágyna. Igazából neki is erre lenne szüksége, de megértette, hogy a testvéreként szeretett személy csak most esik át az első megrázkódtatáson.
Lia minden ízében remegett, elméjében pedig a félelem mindent elborított. Rettegett, minden annyira félelmetes, és ijesztő lett számára, úgy érezte mintha mindenki őt figyelné. Felpattant a székéről, és rohanni kezdett a kijárat felé. Menekülni akart, kijutni, és elbújni a világ elől…
* * *
Milli az iskolát soha nem érezte még ennyire szörnyűnek. Utált, gyűlölt az iskolában lenni, de legjobban az emberek részvétnyilvánítása idegesítette. A testvérével akart lenni. Szeretni őt, megölelni, de tudta, hogy ezt már nem teheti meg. Eszébe jutott Lia reakciója, hogy mennyire összeomlott a hír hallatán, és arra gondolt, hogy talán délután elmegy hozzá, és megnézi, hogy van.
Amikor hazaért, lepakolta a cuccait, gondolt rá, hogy megcsinálja a házi feladatot, de ezt gyorsan elfelejthette, mert annyira a gondolataiba volt feledkezve egész nap, hogy elfelejtette feljegyezni azokat. Abban reménykedett, hogy a tanárok majd elnézőek lesznek a testvére halála miatt.
Felment az emeletre, de a lépcső tetején megtorpant. Nem tudta mitévő legyen, a bal kéz felöli ajtó az öccse szobáját rejtette. Be szeretett volna menni, hogy közelebb lehessen testéréhez, de amikor a kilincs után nyúlt szívébe szörnyű fájdalom nyílalt. Még nem volt kész rá, hogy bemenjen oda, ezt ő is tudta, de mégis kényszeríteni akarta magát rá. Lefagyott, mozdulni sem tudott. Hatalmas szél kerekedett, bár a házban volt. Az ajtó kivágódott, és elhunyt fivére szobája tárult a szeme elé. Belépett, és várt… Várta, hogy öccse ráüvöltsön, és azt kiabálja. - Tünés a szobámból!... – De nem történt semmi. Nem volt a szobában egy lélek sem. Közelebb lépett az íróasztalához, végigsimította, majd az ágyához fordult, hogy megnézze, hol aludt eddig a fiú.
Lemerevedett, szeme kidülledt, a levegőt szaggatottan vette, ugyanis az ágy helyén a boncasztal állt, és rajta Adam holteste…
Sikítva ébredt fel; az ágyában feküdt. Verejtékezett, és remegett a sokktól. Felpattant az ágyáról és bement a fürdőbe lezuhanyozni. Mikor visszaért pizsamába bújt, majd lekuporodott az íróasztala elé. Bekapcsolta a számítógépét, és elkezdett böngészni az interneten. Gyászhírek tömkelege, és sok hír megjelent a lövöldözéssel kapcsolatban is. Többek között az, hogy az egyetlen halottal egy lövés végzett, ami a mellkasát érte, és különleges kegyetlenség, de órákig élt még a golyóval a mellkasában, mire beállt a halál, és a rendőrség rátalált.
Milli szíve összeszorult, és könnyfátyolon keresztül olvasta a híreket.
Egy idő után már nem bírta magát tovább kínozni, ezért megnyitotta az e-mailjeit. Sok, nagyon sok részvét levél érkezett, mindet bontatlanul dobta a szemetes ládába, de mielőtt a majdnem hatvan üzenetet egyszerre kidobta volna, megakadt a szeme egy ismeretlen feladótól érkező levélen. A tárgy csak annyi volt, hogy BOSSZÚ.
Kíváncsian kattintott a levélre, majd miután megnyílt, gyorsan olvasni kezdte:
Kedves Milli!
Itt a bosszú ideje. Ha igazán bosszúra szomjazol, csak írj egy üzenetet, és én beteljesítem bosszúdat. De vigyázz, a megtorlás, csak akkor teljesül, ha igazán akarod.
Keress fel honlapomon, és megismerheted, miként érhet véget az, kinek élete megpecsételődött általad. A weboldal minden éjjel éjfélkor nyílik meg, de vigyázz, a mi kis szerződésünkről, és erről az üzenetről senki sem tudhat.
Üdvözlettel
A Pokolnak egy szülötte.
Milli megbabonázva olvasta a sorokat, de ahogy a szöveg véget ért, minden varázslat elmúlt. Sokszor kapott már ehhez hasonló üzeneteket, de ez a mostani vitte a pálmát. Legalább ötször átolvasta a levelet, és úgy vélte, hogy ilyet csak egy pszichopata küldene bárkinek. Próbált rájönni, kitől kaphatta az üzenetet, de sajnos a címből nem tudott rájönni. Még az is megfordult a fejében, hogy talán a testvére küldte neki ezt az idétlen tréfát, de erre még csak gondolni sem tudott.
Az éjszaka további részét netezéssel töltötte, képtelen lett volna visszaaludni a rémálma után.
Másnap reggel a megszokott rutinnal készült el, de mielőtt lement volna a lépcsőn, megtorpant fivére ajtaja előtt. A szoba felé fordult, és közvetlen az ajtó elé állt. A kilincs nem mozdult a keze alatt, az ajtó nem nyílt ki, ő pedig nem moccant. Rettegett, az a szörnyű rémálom lebegett a szeme előtt. Nem mert tenni semmit, így inkább jobbnak látta iskolába menni.
Megint egész nap csak téblábolt, teremről-teremre járkált. Olyan volt, mint egy zombi. A barátai hiába beszéltek hozzá, nem hallott és nem beszélt. A délutánt várta, hogy láthassa Liát, és végre jól kibőghessék magukat egymás vállán.
A nap gyorsan eltelt, és már félúton volt barátnője háza felé. Az autó, amit vezetett, öccse egyik kölcsön járgánya volt, amit az egyik átbandázott éjszaka után hozott haza. Milli tudta, hogy testvére és barátnője rossz társaságba keveredtek, hiszen alapvetőleg ő volt érte a felelős. Ő mutatta be Adamet a bandafőnöknek, és ő vette rá a párost, hogy szálljanak be a drog és fegyver üzletbe. Még abban is biztos volt, hogy pár nap múlva megjelenik az otthonukban pár férfi, hogy elvigyék a csodajárgányt, hiszen ki tudja, mik rejtőzhetnek a burkolat alatt. A csempészet ezen a környéken a legjövedelmezőbb volt; mindenki kivette belőle a részét, ha tudta, és ez alól Adam és Lia sem voltak kivételek.
A kocsival az utca végénél leparkolt, nem akarta, hogy Lia meglássa, és még több fájdalom érje.
Az ajtóhoz lépett, és épp csöngetni akart, amikor meghallott egy beszélgetést az egyik nyitott ablakon keresztül. Kíváncsisága erősebb volt, mint a benne tomboló önérzet, ezért minden félelem nélkül az ablak alá térdelt.
Pár percig hallgatta Lia igenlését, mikor rájött, hogy a beszélgetésnek csak az egyik felét halja, mert a lány a telefonján keresztül társalog egy ismeretlennel.
- Igen, hát persze, az autó… Persze, leszállítom, ahogy alkalmam nyílik rá… - hangja meggyötört volt, és sírós. – Nem, a rendőrség még nem keresett meg… Nem, senki, úgy tudják, hogy megfáztam ezért nem mentem vele… Persze… Elintéztem… Nem, senki nem gyanakszik rám… Nem uram, senki nem tudja, hogy én lőttem… - Lia nagyot nyelt, és próbálta visszafogni hangja remegését. – Persze, nem fogok lebukni… Remélem – lehelte megtörtén, majd a földre rogyott.
Milli hallotta a koppanást, azt hitte, hogy a lány odabent elájult, de pár pillanat után újra meghallotta suttogó hangját.
Milli szíve majd’ megszakadt a fájdalomtól. Tudta, hogy barátnője volt a tettes, aki megölte szeretett öccsét, pedig pár hete még az esküvőt szervezték együtt, és mennyire örült neki mind a két lány, hogy ezentúl mind egy család lesznek.
Felkelt a földről, és mit sem törődve azzal, hogy Lia esetleg észreveheti, elindult a kocsi felé, és a gázra taposva, majdnem kétszázzal hajtott ki a városból.
Az erdő csakúgy süvített körülötte. Olyan messze akart kerülni mindentől, hogy nem is érdekelte merre megy.
Pár óra múlva újra a város felé hajtott; bement a belvárosba, majd egyenesen hazament.
Bevágta maga után a szobája ajtaját, és leroskadt az ágyra; rázta a sírás. Görcsösen kapaszkodott a paplanba, de érezte, hogy ez most nem segít. Muszáj volt elterelni valamivel a figyelmét, ezért odaült a számítógépe elé, és egy lövöldözős játékkal kezdett el játszani. Minden egyes lövésnél arra gondolt, bárcsak Lia lenne az, akinek most szétlövi a fejét.
Késő este volt már, mikor megunta a játékot, és akkor, amikor éppen csak elmúlt fél egy, eszébe jutott az üzenet, amit kapott. Megnyitotta az e-mail fiókját, és újra elolvasta az üzenetet. Most azt kívánta bárcsak igaz lenne, mindaz, ami ide le van írva. Tüzetesen átolvasta újra, de most az üzenet alján rátalált egy weboldalcímre.
Úgy tűnt, hogy rátalált arra, amit keresett, ezért gyorsan bemásolta a címsorba, és várta, hogy az oldal betöltsön.
A képernyő elfeketedett, majd hatalmas betűkkel megjelent egy felírat:
Üdvözöl a Halál háza
Milli ereiben meghűlt a vér, és egy pillanatra megdermedt.
- Mi a franc ez? – kérdezte hangosan, de hangjától összerezzent.
A csend, ami a szobában volt mindent beterített, csak a hatalmas felirat volt a képernyőn.
Pár perc eltelhetett, mire a gép újra életre kelt, és a képről, akár a vér, lecsorgott a felirat, majd megjelent egy tükör a képernyőn, és abban egy barna hajú tizennyolc év körüli lány. Mosolygott, szemei kékek voltak és boldogan csillogtak. Hófehér keze beletúrt selymes hajába, ezzel a mozdulattal kisimította az arcát takaró tincset. Majd hirtelen a lány arca elkomorult, majd remegni kezd, arca pedig groteszk, fájdalmas pózba torzult. Szeme éjfeketére váltott, haja gubancos lett, bőre sebhelyes, arca pedig akár egy eszelős, bosszúszomjas fenevadé.
Milli a félelemtől hátratántorodott, székét hátrébb húzta, és próbálta megtartani a távolságot a számítógéptől.
A tükör eltűnt, és helyette egy kérdés jelent meg, két lehetséges válasszal.
Biztos, hogy folytatni akarod?
igen nem
Milli habozott, nem tudta mitévő legyen. Visszaült az asztal elé, és az egér után nyúlt, a mutatót kereste, ami a nem szócska felett pihent. Elgondolkodott, hogy vajon megéri ez neki, és vajon mi igaz abból, ami a levélben szerepelt?
Végül döntött, rákattintott az igenre, és visszafojtott lélegzettel várta a fejleményeket…
* * *
Milli fáradtan, és kimerülten ébredt másnap reggel. Zúgott a feje a tegnap történtek után.
Az iskolában egyenesen a padjához ment, és próbálta minél kevesebb erőfeszítéssel megoldani a kipakolást. A mozdulattal csak azt érte el, hogy minden a földön landolt. Lassan hajolt le cuccaiért, de a mozdulata félúton abbamaradt, mert egy hideg kéz érintette az övét.
- Majd én segítek – mondta mosolyogva Lia, miközben felszedte a földről a könyveket.
Letette közös padjukra, majd mit sem sejtve belemosolygott volt barátnője arcába.
Milli vicsorogni szeretett volna, káromkodni, törni, zúzni, de sajnos egyiket sem tehette meg. Akart, tényleg, igazán, szívből, de ennek most nem volt itt a helye.
„Tegnap a lány megmondta, tizenöt nap, és végre elnyeri méltó büntetését” – gondolta magában, majd egy gonosz mosoly kíséretében kihúzta maga mellet a széket.
Lia idegei pattanásig feszültek, mosolya szinte ráfagyott az arcára. Félt, félt a lebukástól, és félt a megtorlástól. Az éjszakai rémálma pedig csak fokozta rettegését. Mindig az a véres, sebhelyes lány járt a fejében. Az arca, a szeme, és a mérhetetlen gyűlölete. Minél távolabb akart kerülni ettől a pokoli helytől, é, még csak nem is sejtette, hogy hová is tart az élete.
Az óra unalmasan telt, a két lány csak támasztotta a padot, majd végre kicsengettek. Egymás mellet, mégis egymástól teljesen különválva mentek a terem felé, mikor Lia egyszer csak meg nem torpant.
- Mi a franc… - suttogta maga elé, majd oldalra billentette a fejét. A szekrényeket figyelte.
Milli érdeklődve fordult hátra, hogy megnézze mi történt, de már csak Lia félelemtől eltorzult arcát látta. Milli kíváncsisága még nagyobb lett, ezért ő is a szekrények felé nézett, ami nem mást vélt felfedezni, mint a tegnapi lány bosszúszomjas arcát. A pokol démona volt ő nem más. Kezeit Lia felé tárta ki, és hívogatóan felé intett, de a lány erre csak megijedt, és olyan gyorsan kezdett el a kijárat felé rohanni, hogy még az ügyeletes tanár, büntetéssel fenyegető hangja sem állította meg.
Milli örömittasan figyelte a távolodó alakot, és csak egy mosolyt ejtett az épp eltűnő démoni teremtmény felé a szekrények tükröződésében.
* * *
Aznap este Lia végleg megelégelte a folytonos bujkálást, ezért, hogy kizökkentse magát a szörnyű letargiából, első lépésként bekapcsolta a számítógépét, és megnézte az olvasatlan üzeneteit.
Egy nem fogadott üzenet várta. A feladó ismeretlenként volt feltüntetve, ami szinte lehetetlen, hacsak nem valami hekker, vagy vírus csapdával függött össze. Tovább olvasta, és megakadt a tárgy címszónál a szeme. Csak egy szó állt benne: BOSSZÚ
Lia kíváncsian nyitotta ki a levelet.
POKOLRA JUTSZ!
... Elfogyott az összes kívánságod!!!
…Most eljött az idő, hogy törleszd az adósságod...
…12 napnyugtád van, hogy megtörd az átkot...
…Lássuk, képes leszel-e rá! Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat...
…Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé...
…Te pedig a pokolnak fogja maradsz, örökké…
Küld tovább ezt az üzenetet minden ismerősödnek legalább egy órán belül, akkor az átkot megtörheted, de vigyázz, ha nem teszed, 12 nap múlva a bosszú utolér, és a helyembe lépsz…
Üdvözlettel
A Pokolnak egy szülötte.
Lia meredten bámulta a képernyőt. Még soha életében nem kapott ilyen ijesztő körlevelet.
„Az ilyesmikben sok szerencse, és szerelem szokott szerepelni, nem pedig, pokol és szenvedés” – tűnődött el gondolatban, majd egy egyszerű mozdulattal a kukába helyezte a nem kívánt levelet.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy megunja a számítógépezést, ezért ki is kapcsolta, és elment fürödni. Arra készült, hogy alszik egy jót, hosszú idő óta, de meggondolta magát, és a szekrénye felé fordulva válogatni kezdett a sok bulizós szerelése között. Kis idő után ki is választott magának egy flitteres, csillogós ruhát miniszoknyával. Belebújt - kényelmesnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető - tűsarkújába, majd csendben kiosont a házból, hogy fel ne ébressze édesanyját.
Egész éjjel próbált ellazulni, nem foglalkozni a külvilággal, és csak a mának élni, de mégis végig olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. Táncolt és sokat ivott az éjszaka során.
Hazafelé menet zavart volt. Végig egy fiú mellett jött, az utcán sétáltak. A srác vállába kapaszkodva, szinte vonszoltatta magát, egészen az autójáig. Lia erősen belecsimpaszkodott segítője vállába, majd mikor a másik be akarta ültetni, a lány egyszerűen csak lecsókolta. Az ismeretlen fiú nem ellenkezett, ehelyett belesimult Lia karjaiba, és közelebb vonta magához a lányt. A tüsis hajú fiú pillanatok alatt felegyenesedett, majd köpködve és káromkodva hátrált. Lia értetlenül nézte, ahogy a nagydarab srác egy bokor fölé görnyed, és hányni nem kezd. Gondolta odamegy, hátha tud valamit segíteni, de amikor a fiú felé fordult, egy értetlen és zavart ábrázattal találta szemben magát. Közelebb akart lépni hozzá, de a másik undorodva elfordult, majd amilyen gyorsan kiadta az ételét magából, olyan gyorsan szaladt el most. Lia életében nem látott férfit így megrémülni és elszaladni. Mert, hogy félt az biztos volt számára, már csak az volt a kérdés, hogy mitől.
Végigmérte ruháját, de semmit sem talált. Megnézte az autót, de ott sem fedezett fel semmit. A környéken pedig nem volt senki. Nem tudta miért mehetett el a srác, és, hogy miért kezdett el okádni.
Felállt, és átült a vezető ülésre. Becsukta maga után az ajtót, majd megigazította a ruháját, majd letekerte az ablakot. Kinyúlt, hogy megigazítsa a tükröt, de amikor meglátta benne saját tükörképét, pánikba esett, és sikítozva elfordult a sebhelyes és groteszk mosolyba torzuló arcú lánytól…
* * *
Lia nem tudott nyugodni az őt üldöző lánytól. Folyton ott volt mindenütt. A csapban, a fürdőszobai tükörben, a kocsik oldalán, a boltok kirakatán. Minden kicsit is tükrözött helyen ott lebegett az a meggyötört, megkínzott, bosszúszomjasan mosolygó alak, és csak őt hívta valahová, ahová ez a szerencsétlen lélek nem akart menni.
Napok telhettek el azzal, hogy Lia bezárkózott a szobájába. Behúzta a függönyöket, letakart a szobában minden lámpát, tükröt, bútort. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Csak ott kuksolt a sötétben, és várta, hogy végre valaki megmentse. A mobilja folyton csengett, a kijelzőn mindig Milli neve villogott. Gondolkozott azon, hogy felveszi, és elmondja, hogy milyen tévképzetek kísértik, de nem tartotta etikusnak, hogy pont attól a lánytól kérjen segítséget, akinek az öccsét pár napja csakúgy kivégezte.
Lassú és csöndes tébolya már a második hét felénél járt, amikor végre nem hallotta a suttogásokat, és nem látta az árnyakat a szobájában. Fellélegezve kelt fel a tizenkettedik napon az ágyáról, hogy végre elhagyja a várost.
A szekrénye mellett kuporogva pakolni kezdett. A hatalmas bőröndbe csak úgy dobálta bele a cuccait egymás után.
Mikor végzett, levitte az egyetlen csomagját, amit magával akart vinni, felvette a kabátját és elindult a kijárat felé.
Az ajtóban sokáig hezitált azon, hogy beüljön a meleg autóba, de végül meggondolta magát és mégis gyalog indult el Milliék házához.
Alig fordult be a sarkon, máris meglátta a csodaszép sportkocsit a felhajtón. Gyorsan odament az autóhoz, és kinyitotta a vezető ülés felöli ajtót a titokban készített pótkulcsával.
A zár nem nyílt, bárhogy erőlködött vele, bármennyire rángatta. Nagyon feldühödött, ezért rugdosni kezdte a kocsi oldalát, de ez sem segített. Bosszúsan fordult el a kocsitól, de abban a pillanatban Millivel találta szemben magát.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte mézes-mázas hangon.
- N-n-n-nem… k-k-köszi- dadogott Lia meglepettségében.
- Mit szeretnél TE az öcsém autójával? – Milli hangja érces volt és dühödt, s erőteljesen kiemelte a te szócskát.
- Csak gondoltam elviszem egy körre – felelte Lia zavartan, közben pedig próbált nem volt barátnője szemébe nézni.
Olyan érzése volt, mintha Milli átlátna rajta, és mindent tudna.
- És minek kell a bőrönd?
- Csak… mert… - de már nem tudta végigmondani, mert Milli dühödt fujtatása belefojtotta a szót. A lány arcán gonosz mosoly kúszott végig, majd kezeit meglendítve belekapaszkodott Lia hajába. Húzta, tépte. Lia kínjában felordított, és szinte kiszakította magát a feldühödött lány karjai közül.
Szaladni kezdett kifelé az utcából, egyenesen a belváros felé. Abban reménykedett, hogy a tömegben már nem üldözi tovább. Három utcán keresztül rohant, menekült az őrült elől, nem sok sikerrel. Ugyan Milli le volt maradva, de alig öt lépéssel.
A főtér tele volt emberekkel, Lia pedig utolsó erejével sikítozásban tört ki. Üvöltött, de valamiért, mintha senki nem hallotta volna meg. Mindenki ugyanúgy folytatta útját, mintha semmi nem történt volna. Lia egy férfi felé kezdett el futni. Fáradtan csimpaszkodott bele a fekete öltönyös alakba.
- Segítenie kell, ez a nő meg akar engem ölni - lihegte kimerülten.
- Sajnálom, de most nem áll rendelkezésemre megmenteni magát, semmi hasznom belőle… - mondta a férfi lehajtott fejjel.
Lia megtántorodott, és értetlenül meredt az előtte állóra. De mikor lehajolt, hogy lássa a férfi arcát, megpillantott a kezében egy fegyvert.
- Mi a...? – kérdezte hangosan, majd hátra tántorodott, de ekkor megérezte, hogy a gerincoszlopának is nekinyomtak egyet. Ijedten nézett hátra, majd meglátta Millit, szintén fegyverrel a kezében.
- Bocsi barátnőm, de most meg kell, hogy öljelek. Túl sokat kapok érted, hogy hagyjalak elmenni – mosolygott negédesen, miközben fejét enyhén oldalra billentette.
Lia szétnézett kitől kérhetne segítséget, de már az összes ember, aki a parkban volt körülöttük állt, és fegyvert szegezett rá.
Hatalmas zokogásban tört ki, majd térdre rogyott. Folytak a könnyei, megállíthatatlanul. Végigcsorogtak a kezén, majd lecsöppentek a betonra.
- Miért... Miért teszik ezt velem? – sírt fel keservesen.
- Csak azért, mert sokat kapunk érte… - zengett fel egyszerre az összes ember.
- Nem… nem… nem… - hajtogatta keservesen, majd még hangosabb zokogásba kezdett.
Hallotta, ahogy a tömeg körülötte hangos nevetésbe kezd… Tomboltak, a lábukkal doboltak, és ütemesen lőttek néhányan az ég felé.
A csőcselék elhalkultak, majd a könnyfátyolon keresztül meglátta, ahogy a tömeg szétválik, és egy fekete ruhás valaki felé közelít.
Lassú léptekkel haladt, szinte vánszorgott. Hófehér meztelen lába kecsesen mozgott az aszfalton, de a sok sebtől, mégis esetlennek hatott.
Egy sérült balerina. Igen, az volt, egy sérült táncosnő. A koszos, rongyokban álló szoknya lelógott a földig, és olyan volt, mintha legalább két számmal nagyobb lenne rá. Karcsú derekát laza fűző takarta. Kezei csupaszak voltak, de azokat is sebhelyek tarkították. Bájos arcát hosszú fekete haj keretezte, de eltorzították vonásait a hatalmas vágások. Csodás, gyermeki ártatlanságú mosoly jelent meg szája szegletében, majd egy könnyed mozdulattal leguggolt Lia elé.
- Mennyit ér az életed? Mennyit ér neked mások élete? Mit adnál nekem, ha azt mondanám, meghagyom a lelkedet? – kérdezte csilingelő hangon.
- Ki vagy te? – Lia nem értette mi folyik körülötte, nem tudta mitévő legyen.
- A nevem nem fontos, csak azt kell tudnod, hogy a Pokolnak szülötte vagyok, és ha teljesíted az akaratom, akkor meghagyom a lelkedet.
- Mi-mit kell tennem? – kérdezte, majd nagyot nyelt a feltörő keserű epéből.
- Egyszerűen csak meg kell ölnöd egy embert nekem, és kész.
- É-é-én már öltem embert, akkor már nem fogod elvenni a lelkemet? – Lia reménykedve nézett bele a lány koromfekete szemeibe.
- Igen, ha tényleg öltél már, akkor lehet, hogy megkegyelmezek.
A megkínzott pokoli angyal felkelt, majd lassú léptekkel elindult vissza, oda ahonnan elindult…
* * *
Milli fáradtan kóválygott az iskolai folyosón. Fáradt volt, mert majdnem tizenkét napja nem aludt semmit. Várt, és reménykedett. Bízott a Pokol szülöttének munkájában. Remélte, hogy sikerrel jár, és örökre a pokolban rohad annak a cédának a lelke. A kijárati ajtót hatalmas erővel lökte ki, majd mindenféle cél nélkül elindult a parkoló felé. Meglepetésére az autónál Lia támaszkodott az arcán hatalmas mosollyal.
- Mi a franc…? – sziszegte dühösen a fogai között.
- Nyugi kiscica, nem kell úgy fujtatni, csak jöttem megköszönni a lehetőséget a terjeszkedésre – mondta apró mosollyal az arcán, majd megfordult, és elsétált a parkoló kijárata felé.
Milli a távolodó alakot figyelte, majd gonosz mosollyal az arcán visszafordult az autójához. Kinyitotta az ajtót, beszállt, majd letekerte az ablakot, és megigazította a visszapillantó tükröt, amiben, még látta a távolodó, Pokolban született démoni lányt…
Fojt. köv…
Puszi: Kemra
Köszönöm, hogy elolvastad, és nagy örömmel venném ha komiznál is :)
Üdvözlök minden rendszeres olvasót, és minden véletlen idetévedőt. Amint az előző fejezetben előjáróban bemutattam egy történetet arra számítottam, hogy még azok is fejvesztve menekülnek akik hittek eddig bennem, de a sok pozitív visszajelzés megerősített benne, hogy talán jó úton haladok. Na csak annyit akartam mondani, hogy nagyon felbátorodtam a sok dicséreten és egy extra hosszú résszel jöttem. Remélem ez is lesz annyira sikeres mint az előző pár sor:) És asszem elég is a sok rizsából, jöjjön a feketeleves.
Ui.: Köszönöm az érdeklődést, és, igen persze mindenkit kiteszek, ha lesz időm. Örülök neki, hogy érdeklődtök:) És továbbra is várom a jelentkezőket a bannercserével kapcsolatban.
Puszi: Kerma
Halál Háza
1. rész
Fegyver mester
Az esőcseppek végigcsorogtak Lia könnytől áztatott arcán. Csoszogva vonszolta magát az egyre jobban szemerkélő esőben. Száját egy hang sem hagyta el, de szeméből annál több könny csordult ki percről percre. Az utcák mindenütt ugyanolyanok voltak, sötétek és magányosak.
Villogó fényre lett figyelmes maga körül. Megállt, bár azt sem tudta, hogy hol van, és idegesen toporogni kezdett. Forgott vele a világ, és a hányinger kerülgette. Próbálta összerakni, hogy mi is történik körülötte, de erre semmi esély nem volt. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak az arcáról összemosva a külvilágot az elméje által teremtett világgal. A fények egyre élesebbek lettek, és hozzájuk társult a már megszokott visító sziréna hang. Gyomra összerándult a fájdalomtól.
Lehunyta szemét, és mélyen elmerült a fájdalomba, és a sötétségbe, ami a lelkében terpeszkedett.
Milli lassan csordogálva folyatta magára a forró vizet a zuhany alatt. Jóleső békesség öntötte el. Vágyott a nyugalomra, egy ilyen hosszú és megterhelő nap után. Fürdés után kilépett a zuhanyfülkéből, majd belebújtatta a lábát a papucsába, és maga köré tekerte pamut törölközőjét.
Vizesen, úgy ahogy volt, elindult felfelé a lépcsőn. A szobájába érve ágyához sietett, és a párna alól kivette pizsamáját, majd gyorsan belebújt. Bekucorodott a meleg paplan alá, és egy végtelennek tűnő pillanatig elmerült a kint dúló vihar hangjában. Hallotta, ahogy a szél a redőnyt verte, és ahogy az eső kopogott az ablakon. Gyorsan megunta eme csodálatos égi jelenség hallgatását, ezért a távirányító után nyúlt, és bekapcsolta a tévét.
- A belvárosban lövöldözés történt. Az összegyűlt bandák összecsaptak – zengte a híradós bemondó. – A helyszínen lévők elmenekültek, de a rendőrség gyorsan elkapta a merénylőket, és előállították őket, közülük öt fiatalt kórházba kellett szállítani, egy pedig a helyszínen életét veszítette…
Az ezek után történtekre Milli már nem tudott koncentrálni. Nem hallott és nem látott semmit. Elmerült a gondolataiban.
„De hát Adam azt mondta, hogy ma a bandájával lóg. Az nem lehet. Nem lehet, hogy az öcsém is részt vegyen ebben. És akkor most hol van? Biztosan bevitték a kapitányságra – nyugtatta magát. – Várjunk, és hol van Lia? Biztos ő is vele van. Hiszen együtt indultak el. Szeretik egymást, csak nem hagyta magára a tesómat…”
Milli összekuporodott az ágyon. Kikapcsolta a tévét, és várta, hogy megcsörrenjen a telefon, hogy mehet kiváltani a világbarma öccsét.
Idő közben elbóbiskolt, fejét nekivetette a hideg falnak, és körbetekerte magát a puha takarójával.
Csöngettek…
Milli csakúgy kiugrott az ágyból. Legmélyebb álmából riasztotta fel a csengő visító hangja. A szobára közben jótékony sötétség lett úrrá, így csak az éjjeliszekrényén lévő világítós órán látta mennyi az idő. Már elmúlt fél tíz. Elgémberedett tagjait kinyújtóztatta, majd a földszint felé ment, hogy megnézze ki is érkezett ennyire későn. Teljesen megfeledkezve ment a lépcső felé, de az első lépcsőfoknál megakadt. Keze görcsösen kapaszkodott a korlátba, lába pedig megmerevedett; egész testében remegett a félelemtől. A mondatnak csak a végét hallotta, de ez is elég volt hozzá, hogy teljesen az eszét veszítse.
- … sajnálom, hölgyem, de a fia a délutáni órákban életét veszítette… Szeretnénk megkérni, hogy jöjjenek be, és azonosítsák a holtestet… - Az elhaló férfihang csak szelte a gyászt, ami a házra telepedett.
Milli lerogyott a lépcsőre. Az utolsó, amit látott, az a két egyenruhás rendőr volt, akik az ajtóban az édesanyja zokogását csitították…
Lia zavarodottan kelt ki az ágyából, nem értette, hogy hogyan került oda. Attól tartott, hogy talán rátalált a rendőrség, vagy talán bevitték a kórházba, de mindegy is volt, hiszen a végeredmény ugyanaz, a börtön. Végigmérte magát, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, amiben egész nap. Csucsogó cipőét lerúgta magáról, pizsamáját pedig ölébe fogta, és így csoszogott be a fürdőbe.
A forró víz alatt végig azon kattogott az agya, hogy mit hazudjon holnap az embereknek, ha kérdezgetik, hol volt ma egész nap. Ötlet hiányosan jött ki a fürdőből, felöltözve és megmosott hajjal. Letelepedett az ágyára, és a hajszárítóval szárítani kezdte a haját. A forró levegőtől megtelt az arca vérrel, és úgy érezte, hogy menten felgyullad az arca. Percek múlva már nem a forróság zavarta, hanem a hideg, ami a gerincén futott végig. Kikapcsolta, és a helyére rakta a hajszárítót, de amikor visszafordult az ágyhoz, egy hatalmasat tüsszentett, és ezzel egyidejűleg egy mozdulattal leverte az íróasztalán lévő olvasó lámpát, ami hatalmas csörömpöléssel landolt a földön. Ijedten nézett az ajtó felé, és várta, hogy édesanyja majd berontson, és jól letolja a szerencsétlenkedése miatt. Hosszú percekig megfagyva fülelt, de nem hallott semmit, és akkor eszébe jutott, hogy az édesanyja nincs is otthon, hiszen mondta, hogy ma konferencia miatt elutazik. Visszafordult, hogy befeküdjön az ágyba és végre kialudja magát, mikor újra egy hatalmasat tüsszentett. Tanulva az előbbi hibájából, most kezét a szája elé kapta, és ahelyett, hogy levert volna mindent ezzel a mozdulattal inkább csillapította a tüsszentését.
- Basszus, megfáztam – hörögte kaparó torokkal.
Innen az új útirány már nem az ágy volt, hanem a földszinten a konyha, és ott egy adag C vitaminnal és egy zacskó zsepivel tért vissza…
Az épület fagyos volt és rideg. Egy józan életű ember be sem tenné egy ilyen helyre a lábát, de Milli és a szülei most egy borzalmas dolog miatt szorultak rá, hogy idejöjjenek.
Milli a szíve mélyén vágyott rá, hogy ne a testvére arca köszönjön vissza rá a boncasztalról, és ezért még azt is megkockáztatta, hogy imába foglalja kérését. Cserébe, hogy testvérét életben lássa, és helyében egy másik, idegen fiú feküdjön ott, ő az élete végéig jó tanuló lesz, és soha többet nem lóg a suliból, és a drogról is leszokik.
Kívánsága nem teljesült, a boncasztal rideg, kemény fémjén fivére letakart csukott szemű alteregója nézett vissza rá…
Lia fáradtan és kótyagosan ébredt másnap reggel. Fájt mindene, és az orra is be volt dugulva, mégis sokkal jobban érezte magát, mint előző este. Lassan felkelt, felöltözött, táskáját leakasztotta a kilincsről, és tőle teljesen eltérő rutinnal az iskola felé kezdett el gyalogolni. Még mindig kóválygott a feje, és nem nagyon értette, hogy honnan van ennyi önuralma ahhoz, hogy járjon, de lábai mégis vitték előre, miközben ő mit sem törődött az útiránnyal.
A hatalmas épületben a folyosók mindenütt ugyanolyanok voltak. Lassan vonszolta magát lépésről-lépésre, mikor be nem ért az egyik terembe, és ott le nem ült az egyik padra.
Lehajtotta fejét, és forró homlokát nekinyomta, a hideg padnak.
- Annyira sajnálom Milli, részvétem… - hallotta meg a különféle hangokat maga körül, majd lassan felemelkedett, és arra a személyre nézett, akivel most egyáltalán nem akart találkozni…
Másnap reggel Milli mindenáron be akart menni az iskolába, mit sem törődve szülei ellenkezésével.
Soha nem szeretett az iskolába járni, de most valamiért arra vágyott, hogy emberek közelében legyen. Nem akarta hallgatni a sajnálkozó szavakat, de mégis szüksége volt rá, hogy érezze, van, aki úgy érez, ahogy ő.
Az iskola felbolydult a hír hallatán, mindenki az elvesztett fiút, Adamet gyászolta, és mindenki Milli gyászában osztozott. A lányok a vécékben sírtak, a fiúk pedig történeteket meséltek róla.
Milli ezt gyorsnak ítélte, ő csak csöndben akart gyászolni, és valakivel megbeszélni ezt az egészet, aki eléggé érintett ebben a témában.
A matek terembe érve végigmérte a társaságot, és csak egy emberen akadt meg a szeme, barátnőjén, Lián, aki a padjára dőlve szuszogott. Utat törve a gyászoló tömegen próbált odajutni hozzá, majd megállt előtte. Lia lassan és fáradtan emelte rá tekintetét, Milli pedig eszét vesztve ölelte magához az összezavarodott lányt.
Milli zokogott, a terem pedig olyan gyorsan örült ki, mintha mindenkit egységesen zavart volna ki valaki.
A két lány egymást ölelve ült percekig, de végül Lia törte meg a csöndet.
- Mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.
Milli értetlenül, hüppögve nézett vissza rá, majd szóra nyitotta a száját.
- Hát nem tudod? Azt hittem, hogy tegnap te és Adam együtt voltatok… - lehelte elhalóan.
Milli agyában valami a helyére kattant, és sajnálkozva lehajtotta a fejét, majd lassan mesélni kezdte a történteket.
Lia csöndben és mozdulatlanul hallgatta a mesét. Rémálma életre kelt, és újra minden lepergett a szeme előtt. Szeme könnybe lábadt a félelemtől.
Barátnője hosszú percekig figyelte a megbénult lányt, és próbált rájönni, most mitévő legyen. Kezét rásimította a mellette ülő vállára, és nyugtatásként vigasztaló szavakat súgott a fülébe. Tudta milyen érzés a gyász. Fordított helyzetben ő is pont erre vágyna. Igazából neki is erre lenne szüksége, de megértette, hogy a testvéreként szeretett személy csak most esik át az első megrázkódtatáson.
Lia minden ízében remegett, elméjében pedig a félelem mindent elborított. Rettegett, minden annyira félelmetes, és ijesztő lett számára, úgy érezte mintha mindenki őt figyelné. Felpattant a székéről, és rohanni kezdett a kijárat felé. Menekülni akart, kijutni, és elbújni a világ elől…
Milli az iskolát soha nem érezte még ennyire szörnyűnek. Utált, gyűlölt az iskolában lenni, de legjobban az emberek részvétnyilvánítása idegesítette. A testvérével akart lenni. Szeretni őt, megölelni, de tudta, hogy ezt már nem teheti meg. Eszébe jutott Lia reakciója, hogy mennyire összeomlott a hír hallatán, és arra gondolt, hogy talán délután elmegy hozzá, és megnézi, hogy van.
Amikor hazaért, lepakolta a cuccait, gondolt rá, hogy megcsinálja a házi feladatot, de ezt gyorsan elfelejthette, mert annyira a gondolataiba volt feledkezve egész nap, hogy elfelejtette feljegyezni azokat. Abban reménykedett, hogy a tanárok majd elnézőek lesznek a testvére halála miatt.
Felment az emeletre, de a lépcső tetején megtorpant. Nem tudta mitévő legyen, a bal kéz felöli ajtó az öccse szobáját rejtette. Be szeretett volna menni, hogy közelebb lehessen testéréhez, de amikor a kilincs után nyúlt szívébe szörnyű fájdalom nyílalt. Még nem volt kész rá, hogy bemenjen oda, ezt ő is tudta, de mégis kényszeríteni akarta magát rá. Lefagyott, mozdulni sem tudott. Hatalmas szél kerekedett, bár a házban volt. Az ajtó kivágódott, és elhunyt fivére szobája tárult a szeme elé. Belépett, és várt… Várta, hogy öccse ráüvöltsön, és azt kiabálja. - Tünés a szobámból!... – De nem történt semmi. Nem volt a szobában egy lélek sem. Közelebb lépett az íróasztalához, végigsimította, majd az ágyához fordult, hogy megnézze, hol aludt eddig a fiú.
Lemerevedett, szeme kidülledt, a levegőt szaggatottan vette, ugyanis az ágy helyén a boncasztal állt, és rajta Adam holteste…
Sikítva ébredt fel; az ágyában feküdt. Verejtékezett, és remegett a sokktól. Felpattant az ágyáról és bement a fürdőbe lezuhanyozni. Mikor visszaért pizsamába bújt, majd lekuporodott az íróasztala elé. Bekapcsolta a számítógépét, és elkezdett böngészni az interneten. Gyászhírek tömkelege, és sok hír megjelent a lövöldözéssel kapcsolatban is. Többek között az, hogy az egyetlen halottal egy lövés végzett, ami a mellkasát érte, és különleges kegyetlenség, de órákig élt még a golyóval a mellkasában, mire beállt a halál, és a rendőrség rátalált.
Milli szíve összeszorult, és könnyfátyolon keresztül olvasta a híreket.
Egy idő után már nem bírta magát tovább kínozni, ezért megnyitotta az e-mailjeit. Sok, nagyon sok részvét levél érkezett, mindet bontatlanul dobta a szemetes ládába, de mielőtt a majdnem hatvan üzenetet egyszerre kidobta volna, megakadt a szeme egy ismeretlen feladótól érkező levélen. A tárgy csak annyi volt, hogy BOSSZÚ.
Kíváncsian kattintott a levélre, majd miután megnyílt, gyorsan olvasni kezdte:
Kedves Milli!
Itt a bosszú ideje. Ha igazán bosszúra szomjazol, csak írj egy üzenetet, és én beteljesítem bosszúdat. De vigyázz, a megtorlás, csak akkor teljesül, ha igazán akarod.
Keress fel honlapomon, és megismerheted, miként érhet véget az, kinek élete megpecsételődött általad. A weboldal minden éjjel éjfélkor nyílik meg, de vigyázz, a mi kis szerződésünkről, és erről az üzenetről senki sem tudhat.
Üdvözlettel
A Pokolnak egy szülötte.
Milli megbabonázva olvasta a sorokat, de ahogy a szöveg véget ért, minden varázslat elmúlt. Sokszor kapott már ehhez hasonló üzeneteket, de ez a mostani vitte a pálmát. Legalább ötször átolvasta a levelet, és úgy vélte, hogy ilyet csak egy pszichopata küldene bárkinek. Próbált rájönni, kitől kaphatta az üzenetet, de sajnos a címből nem tudott rájönni. Még az is megfordult a fejében, hogy talán a testvére küldte neki ezt az idétlen tréfát, de erre még csak gondolni sem tudott.
Az éjszaka további részét netezéssel töltötte, képtelen lett volna visszaaludni a rémálma után.
Másnap reggel a megszokott rutinnal készült el, de mielőtt lement volna a lépcsőn, megtorpant fivére ajtaja előtt. A szoba felé fordult, és közvetlen az ajtó elé állt. A kilincs nem mozdult a keze alatt, az ajtó nem nyílt ki, ő pedig nem moccant. Rettegett, az a szörnyű rémálom lebegett a szeme előtt. Nem mert tenni semmit, így inkább jobbnak látta iskolába menni.
Megint egész nap csak téblábolt, teremről-teremre járkált. Olyan volt, mint egy zombi. A barátai hiába beszéltek hozzá, nem hallott és nem beszélt. A délutánt várta, hogy láthassa Liát, és végre jól kibőghessék magukat egymás vállán.
A nap gyorsan eltelt, és már félúton volt barátnője háza felé. Az autó, amit vezetett, öccse egyik kölcsön járgánya volt, amit az egyik átbandázott éjszaka után hozott haza. Milli tudta, hogy testvére és barátnője rossz társaságba keveredtek, hiszen alapvetőleg ő volt érte a felelős. Ő mutatta be Adamet a bandafőnöknek, és ő vette rá a párost, hogy szálljanak be a drog és fegyver üzletbe. Még abban is biztos volt, hogy pár nap múlva megjelenik az otthonukban pár férfi, hogy elvigyék a csodajárgányt, hiszen ki tudja, mik rejtőzhetnek a burkolat alatt. A csempészet ezen a környéken a legjövedelmezőbb volt; mindenki kivette belőle a részét, ha tudta, és ez alól Adam és Lia sem voltak kivételek.
A kocsival az utca végénél leparkolt, nem akarta, hogy Lia meglássa, és még több fájdalom érje.
Az ajtóhoz lépett, és épp csöngetni akart, amikor meghallott egy beszélgetést az egyik nyitott ablakon keresztül. Kíváncsisága erősebb volt, mint a benne tomboló önérzet, ezért minden félelem nélkül az ablak alá térdelt.
Pár percig hallgatta Lia igenlését, mikor rájött, hogy a beszélgetésnek csak az egyik felét halja, mert a lány a telefonján keresztül társalog egy ismeretlennel.
- Igen, hát persze, az autó… Persze, leszállítom, ahogy alkalmam nyílik rá… - hangja meggyötört volt, és sírós. – Nem, a rendőrség még nem keresett meg… Nem, senki, úgy tudják, hogy megfáztam ezért nem mentem vele… Persze… Elintéztem… Nem, senki nem gyanakszik rám… Nem uram, senki nem tudja, hogy én lőttem… - Lia nagyot nyelt, és próbálta visszafogni hangja remegését. – Persze, nem fogok lebukni… Remélem – lehelte megtörtén, majd a földre rogyott.
Milli hallotta a koppanást, azt hitte, hogy a lány odabent elájult, de pár pillanat után újra meghallotta suttogó hangját.
Milli szíve majd’ megszakadt a fájdalomtól. Tudta, hogy barátnője volt a tettes, aki megölte szeretett öccsét, pedig pár hete még az esküvőt szervezték együtt, és mennyire örült neki mind a két lány, hogy ezentúl mind egy család lesznek.
Felkelt a földről, és mit sem törődve azzal, hogy Lia esetleg észreveheti, elindult a kocsi felé, és a gázra taposva, majdnem kétszázzal hajtott ki a városból.
Az erdő csakúgy süvített körülötte. Olyan messze akart kerülni mindentől, hogy nem is érdekelte merre megy.
Pár óra múlva újra a város felé hajtott; bement a belvárosba, majd egyenesen hazament.
Bevágta maga után a szobája ajtaját, és leroskadt az ágyra; rázta a sírás. Görcsösen kapaszkodott a paplanba, de érezte, hogy ez most nem segít. Muszáj volt elterelni valamivel a figyelmét, ezért odaült a számítógépe elé, és egy lövöldözős játékkal kezdett el játszani. Minden egyes lövésnél arra gondolt, bárcsak Lia lenne az, akinek most szétlövi a fejét.
Késő este volt már, mikor megunta a játékot, és akkor, amikor éppen csak elmúlt fél egy, eszébe jutott az üzenet, amit kapott. Megnyitotta az e-mail fiókját, és újra elolvasta az üzenetet. Most azt kívánta bárcsak igaz lenne, mindaz, ami ide le van írva. Tüzetesen átolvasta újra, de most az üzenet alján rátalált egy weboldalcímre.
Úgy tűnt, hogy rátalált arra, amit keresett, ezért gyorsan bemásolta a címsorba, és várta, hogy az oldal betöltsön.
A képernyő elfeketedett, majd hatalmas betűkkel megjelent egy felírat:
Milli ereiben meghűlt a vér, és egy pillanatra megdermedt.
- Mi a franc ez? – kérdezte hangosan, de hangjától összerezzent.
A csend, ami a szobában volt mindent beterített, csak a hatalmas felirat volt a képernyőn.
Pár perc eltelhetett, mire a gép újra életre kelt, és a képről, akár a vér, lecsorgott a felirat, majd megjelent egy tükör a képernyőn, és abban egy barna hajú tizennyolc év körüli lány. Mosolygott, szemei kékek voltak és boldogan csillogtak. Hófehér keze beletúrt selymes hajába, ezzel a mozdulattal kisimította az arcát takaró tincset. Majd hirtelen a lány arca elkomorult, majd remegni kezd, arca pedig groteszk, fájdalmas pózba torzult. Szeme éjfeketére váltott, haja gubancos lett, bőre sebhelyes, arca pedig akár egy eszelős, bosszúszomjas fenevadé.
Milli a félelemtől hátratántorodott, székét hátrébb húzta, és próbálta megtartani a távolságot a számítógéptől.
A tükör eltűnt, és helyette egy kérdés jelent meg, két lehetséges válasszal.
Milli habozott, nem tudta mitévő legyen. Visszaült az asztal elé, és az egér után nyúlt, a mutatót kereste, ami a nem szócska felett pihent. Elgondolkodott, hogy vajon megéri ez neki, és vajon mi igaz abból, ami a levélben szerepelt?
Végül döntött, rákattintott az igenre, és visszafojtott lélegzettel várta a fejleményeket…
Milli fáradtan, és kimerülten ébredt másnap reggel. Zúgott a feje a tegnap történtek után.
Az iskolában egyenesen a padjához ment, és próbálta minél kevesebb erőfeszítéssel megoldani a kipakolást. A mozdulattal csak azt érte el, hogy minden a földön landolt. Lassan hajolt le cuccaiért, de a mozdulata félúton abbamaradt, mert egy hideg kéz érintette az övét.
- Majd én segítek – mondta mosolyogva Lia, miközben felszedte a földről a könyveket.
Letette közös padjukra, majd mit sem sejtve belemosolygott volt barátnője arcába.
Milli vicsorogni szeretett volna, káromkodni, törni, zúzni, de sajnos egyiket sem tehette meg. Akart, tényleg, igazán, szívből, de ennek most nem volt itt a helye.
„Tegnap a lány megmondta, tizenöt nap, és végre elnyeri méltó büntetését” – gondolta magában, majd egy gonosz mosoly kíséretében kihúzta maga mellet a széket.
Lia idegei pattanásig feszültek, mosolya szinte ráfagyott az arcára. Félt, félt a lebukástól, és félt a megtorlástól. Az éjszakai rémálma pedig csak fokozta rettegését. Mindig az a véres, sebhelyes lány járt a fejében. Az arca, a szeme, és a mérhetetlen gyűlölete. Minél távolabb akart kerülni ettől a pokoli helytől, é, még csak nem is sejtette, hogy hová is tart az élete.
Az óra unalmasan telt, a két lány csak támasztotta a padot, majd végre kicsengettek. Egymás mellet, mégis egymástól teljesen különválva mentek a terem felé, mikor Lia egyszer csak meg nem torpant.
- Mi a franc… - suttogta maga elé, majd oldalra billentette a fejét. A szekrényeket figyelte.
Milli érdeklődve fordult hátra, hogy megnézze mi történt, de már csak Lia félelemtől eltorzult arcát látta. Milli kíváncsisága még nagyobb lett, ezért ő is a szekrények felé nézett, ami nem mást vélt felfedezni, mint a tegnapi lány bosszúszomjas arcát. A pokol démona volt ő nem más. Kezeit Lia felé tárta ki, és hívogatóan felé intett, de a lány erre csak megijedt, és olyan gyorsan kezdett el a kijárat felé rohanni, hogy még az ügyeletes tanár, büntetéssel fenyegető hangja sem állította meg.
Milli örömittasan figyelte a távolodó alakot, és csak egy mosolyt ejtett az épp eltűnő démoni teremtmény felé a szekrények tükröződésében.
Aznap este Lia végleg megelégelte a folytonos bujkálást, ezért, hogy kizökkentse magát a szörnyű letargiából, első lépésként bekapcsolta a számítógépét, és megnézte az olvasatlan üzeneteit.
Egy nem fogadott üzenet várta. A feladó ismeretlenként volt feltüntetve, ami szinte lehetetlen, hacsak nem valami hekker, vagy vírus csapdával függött össze. Tovább olvasta, és megakadt a tárgy címszónál a szeme. Csak egy szó állt benne: BOSSZÚ
Lia kíváncsian nyitotta ki a levelet.
POKOLRA JUTSZ!
... Elfogyott az összes kívánságod!!!
…Most eljött az idő, hogy törleszd az adósságod...
…12 napnyugtád van, hogy megtörd az átkot...
…Lássuk, képes leszel-e rá! Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat...
…Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé...
…Te pedig a pokolnak fogja maradsz, örökké…
Küld tovább ezt az üzenetet minden ismerősödnek legalább egy órán belül, akkor az átkot megtörheted, de vigyázz, ha nem teszed, 12 nap múlva a bosszú utolér, és a helyembe lépsz…
Üdvözlettel
A Pokolnak egy szülötte.
Lia meredten bámulta a képernyőt. Még soha életében nem kapott ilyen ijesztő körlevelet.
„Az ilyesmikben sok szerencse, és szerelem szokott szerepelni, nem pedig, pokol és szenvedés” – tűnődött el gondolatban, majd egy egyszerű mozdulattal a kukába helyezte a nem kívánt levelet.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy megunja a számítógépezést, ezért ki is kapcsolta, és elment fürödni. Arra készült, hogy alszik egy jót, hosszú idő óta, de meggondolta magát, és a szekrénye felé fordulva válogatni kezdett a sok bulizós szerelése között. Kis idő után ki is választott magának egy flitteres, csillogós ruhát miniszoknyával. Belebújt - kényelmesnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető - tűsarkújába, majd csendben kiosont a házból, hogy fel ne ébressze édesanyját.
Egész éjjel próbált ellazulni, nem foglalkozni a külvilággal, és csak a mának élni, de mégis végig olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. Táncolt és sokat ivott az éjszaka során.
Hazafelé menet zavart volt. Végig egy fiú mellett jött, az utcán sétáltak. A srác vállába kapaszkodva, szinte vonszoltatta magát, egészen az autójáig. Lia erősen belecsimpaszkodott segítője vállába, majd mikor a másik be akarta ültetni, a lány egyszerűen csak lecsókolta. Az ismeretlen fiú nem ellenkezett, ehelyett belesimult Lia karjaiba, és közelebb vonta magához a lányt. A tüsis hajú fiú pillanatok alatt felegyenesedett, majd köpködve és káromkodva hátrált. Lia értetlenül nézte, ahogy a nagydarab srác egy bokor fölé görnyed, és hányni nem kezd. Gondolta odamegy, hátha tud valamit segíteni, de amikor a fiú felé fordult, egy értetlen és zavart ábrázattal találta szemben magát. Közelebb akart lépni hozzá, de a másik undorodva elfordult, majd amilyen gyorsan kiadta az ételét magából, olyan gyorsan szaladt el most. Lia életében nem látott férfit így megrémülni és elszaladni. Mert, hogy félt az biztos volt számára, már csak az volt a kérdés, hogy mitől.
Végigmérte ruháját, de semmit sem talált. Megnézte az autót, de ott sem fedezett fel semmit. A környéken pedig nem volt senki. Nem tudta miért mehetett el a srác, és, hogy miért kezdett el okádni.
Felállt, és átült a vezető ülésre. Becsukta maga után az ajtót, majd megigazította a ruháját, majd letekerte az ablakot. Kinyúlt, hogy megigazítsa a tükröt, de amikor meglátta benne saját tükörképét, pánikba esett, és sikítozva elfordult a sebhelyes és groteszk mosolyba torzuló arcú lánytól…
Lia nem tudott nyugodni az őt üldöző lánytól. Folyton ott volt mindenütt. A csapban, a fürdőszobai tükörben, a kocsik oldalán, a boltok kirakatán. Minden kicsit is tükrözött helyen ott lebegett az a meggyötört, megkínzott, bosszúszomjasan mosolygó alak, és csak őt hívta valahová, ahová ez a szerencsétlen lélek nem akart menni.
Napok telhettek el azzal, hogy Lia bezárkózott a szobájába. Behúzta a függönyöket, letakart a szobában minden lámpát, tükröt, bútort. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Csak ott kuksolt a sötétben, és várta, hogy végre valaki megmentse. A mobilja folyton csengett, a kijelzőn mindig Milli neve villogott. Gondolkozott azon, hogy felveszi, és elmondja, hogy milyen tévképzetek kísértik, de nem tartotta etikusnak, hogy pont attól a lánytól kérjen segítséget, akinek az öccsét pár napja csakúgy kivégezte.
Lassú és csöndes tébolya már a második hét felénél járt, amikor végre nem hallotta a suttogásokat, és nem látta az árnyakat a szobájában. Fellélegezve kelt fel a tizenkettedik napon az ágyáról, hogy végre elhagyja a várost.
A szekrénye mellett kuporogva pakolni kezdett. A hatalmas bőröndbe csak úgy dobálta bele a cuccait egymás után.
Mikor végzett, levitte az egyetlen csomagját, amit magával akart vinni, felvette a kabátját és elindult a kijárat felé.
Az ajtóban sokáig hezitált azon, hogy beüljön a meleg autóba, de végül meggondolta magát és mégis gyalog indult el Milliék házához.
Alig fordult be a sarkon, máris meglátta a csodaszép sportkocsit a felhajtón. Gyorsan odament az autóhoz, és kinyitotta a vezető ülés felöli ajtót a titokban készített pótkulcsával.
A zár nem nyílt, bárhogy erőlködött vele, bármennyire rángatta. Nagyon feldühödött, ezért rugdosni kezdte a kocsi oldalát, de ez sem segített. Bosszúsan fordult el a kocsitól, de abban a pillanatban Millivel találta szemben magát.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte mézes-mázas hangon.
- N-n-n-nem… k-k-köszi- dadogott Lia meglepettségében.
- Mit szeretnél TE az öcsém autójával? – Milli hangja érces volt és dühödt, s erőteljesen kiemelte a te szócskát.
- Csak gondoltam elviszem egy körre – felelte Lia zavartan, közben pedig próbált nem volt barátnője szemébe nézni.
Olyan érzése volt, mintha Milli átlátna rajta, és mindent tudna.
- És minek kell a bőrönd?
- Csak… mert… - de már nem tudta végigmondani, mert Milli dühödt fujtatása belefojtotta a szót. A lány arcán gonosz mosoly kúszott végig, majd kezeit meglendítve belekapaszkodott Lia hajába. Húzta, tépte. Lia kínjában felordított, és szinte kiszakította magát a feldühödött lány karjai közül.
Szaladni kezdett kifelé az utcából, egyenesen a belváros felé. Abban reménykedett, hogy a tömegben már nem üldözi tovább. Három utcán keresztül rohant, menekült az őrült elől, nem sok sikerrel. Ugyan Milli le volt maradva, de alig öt lépéssel.
A főtér tele volt emberekkel, Lia pedig utolsó erejével sikítozásban tört ki. Üvöltött, de valamiért, mintha senki nem hallotta volna meg. Mindenki ugyanúgy folytatta útját, mintha semmi nem történt volna. Lia egy férfi felé kezdett el futni. Fáradtan csimpaszkodott bele a fekete öltönyös alakba.
- Segítenie kell, ez a nő meg akar engem ölni - lihegte kimerülten.
- Sajnálom, de most nem áll rendelkezésemre megmenteni magát, semmi hasznom belőle… - mondta a férfi lehajtott fejjel.
Lia megtántorodott, és értetlenül meredt az előtte állóra. De mikor lehajolt, hogy lássa a férfi arcát, megpillantott a kezében egy fegyvert.
- Mi a...? – kérdezte hangosan, majd hátra tántorodott, de ekkor megérezte, hogy a gerincoszlopának is nekinyomtak egyet. Ijedten nézett hátra, majd meglátta Millit, szintén fegyverrel a kezében.
- Bocsi barátnőm, de most meg kell, hogy öljelek. Túl sokat kapok érted, hogy hagyjalak elmenni – mosolygott negédesen, miközben fejét enyhén oldalra billentette.
Lia szétnézett kitől kérhetne segítséget, de már az összes ember, aki a parkban volt körülöttük állt, és fegyvert szegezett rá.
Hatalmas zokogásban tört ki, majd térdre rogyott. Folytak a könnyei, megállíthatatlanul. Végigcsorogtak a kezén, majd lecsöppentek a betonra.
- Miért... Miért teszik ezt velem? – sírt fel keservesen.
- Csak azért, mert sokat kapunk érte… - zengett fel egyszerre az összes ember.
- Nem… nem… nem… - hajtogatta keservesen, majd még hangosabb zokogásba kezdett.
Hallotta, ahogy a tömeg körülötte hangos nevetésbe kezd… Tomboltak, a lábukkal doboltak, és ütemesen lőttek néhányan az ég felé.
A csőcselék elhalkultak, majd a könnyfátyolon keresztül meglátta, ahogy a tömeg szétválik, és egy fekete ruhás valaki felé közelít.
Lassú léptekkel haladt, szinte vánszorgott. Hófehér meztelen lába kecsesen mozgott az aszfalton, de a sok sebtől, mégis esetlennek hatott.
Egy sérült balerina. Igen, az volt, egy sérült táncosnő. A koszos, rongyokban álló szoknya lelógott a földig, és olyan volt, mintha legalább két számmal nagyobb lenne rá. Karcsú derekát laza fűző takarta. Kezei csupaszak voltak, de azokat is sebhelyek tarkították. Bájos arcát hosszú fekete haj keretezte, de eltorzították vonásait a hatalmas vágások. Csodás, gyermeki ártatlanságú mosoly jelent meg szája szegletében, majd egy könnyed mozdulattal leguggolt Lia elé.
- Mennyit ér az életed? Mennyit ér neked mások élete? Mit adnál nekem, ha azt mondanám, meghagyom a lelkedet? – kérdezte csilingelő hangon.
- Ki vagy te? – Lia nem értette mi folyik körülötte, nem tudta mitévő legyen.
- A nevem nem fontos, csak azt kell tudnod, hogy a Pokolnak szülötte vagyok, és ha teljesíted az akaratom, akkor meghagyom a lelkedet.
- Mi-mit kell tennem? – kérdezte, majd nagyot nyelt a feltörő keserű epéből.
- Egyszerűen csak meg kell ölnöd egy embert nekem, és kész.
- É-é-én már öltem embert, akkor már nem fogod elvenni a lelkemet? – Lia reménykedve nézett bele a lány koromfekete szemeibe.
- Igen, ha tényleg öltél már, akkor lehet, hogy megkegyelmezek.
A megkínzott pokoli angyal felkelt, majd lassú léptekkel elindult vissza, oda ahonnan elindult…
Milli fáradtan kóválygott az iskolai folyosón. Fáradt volt, mert majdnem tizenkét napja nem aludt semmit. Várt, és reménykedett. Bízott a Pokol szülöttének munkájában. Remélte, hogy sikerrel jár, és örökre a pokolban rohad annak a cédának a lelke. A kijárati ajtót hatalmas erővel lökte ki, majd mindenféle cél nélkül elindult a parkoló felé. Meglepetésére az autónál Lia támaszkodott az arcán hatalmas mosollyal.
- Mi a franc…? – sziszegte dühösen a fogai között.
- Nyugi kiscica, nem kell úgy fujtatni, csak jöttem megköszönni a lehetőséget a terjeszkedésre – mondta apró mosollyal az arcán, majd megfordult, és elsétált a parkoló kijárata felé.
Milli a távolodó alakot figyelte, majd gonosz mosollyal az arcán visszafordult az autójához. Kinyitotta az ajtót, beszállt, majd letekerte az ablakot, és megigazította a visszapillantó tükröt, amiben, még látta a távolodó, Pokolban született démoni lányt…
Fojt. köv…
Puszi: Kemra
Köszönöm, hogy elolvastad, és nagy örömmel venném ha komiznál is :)
2010. szeptember 10., péntek
Prológus
Prológus
Alig múlt éjfél, Emma az asztalnál ült és várt. A számítógépen az internetes webhely neve már be volt ütve, de mégis minden kattintásnál azt írta ki, hogy nem elérhető.
Emma várt, mert tudta, hogy a webhely csak éjfélkor nyílik meg, bár az óra már pár perccel elhaladt a tizenkettesen, arra gondolt, hogy biztosan csak siet.
Remegő kézzel egy pohár víz után nyúlt, belekortyolt majd kilöttyentve azt, visszatette az asztalra, és visszafordult a monitorhoz.
Az egér kattanása keresztül szelte a szobában honoló csöndet. De ekkor a monitor elfeketedett, és megjelent rajta:
Emma percekig meredten ült, és a monitorra szegezte pillantását. Minden ízében remegett, és kiverte a veríték. Magában imákat mormolt, de itt már az sem segíthetett.
A képernyőn a kép megváltozott, a poros szöveg eltünt, majd bejelentkezett a Halál háza weboldal…
Remélem tetszett :)
Ha tetszett komizzatok, és folytatom :)
Puszi: Kemra
Alig múlt éjfél, Emma az asztalnál ült és várt. A számítógépen az internetes webhely neve már be volt ütve, de mégis minden kattintásnál azt írta ki, hogy nem elérhető.
Emma várt, mert tudta, hogy a webhely csak éjfélkor nyílik meg, bár az óra már pár perccel elhaladt a tizenkettesen, arra gondolt, hogy biztosan csak siet.
Remegő kézzel egy pohár víz után nyúlt, belekortyolt majd kilöttyentve azt, visszatette az asztalra, és visszafordult a monitorhoz.
Az egér kattanása keresztül szelte a szobában honoló csöndet. De ekkor a monitor elfeketedett, és megjelent rajta:
Üdvözöl a halál háza!
A képernyőn a kép megváltozott, a poros szöveg eltünt, majd bejelentkezett a Halál háza weboldal…
Remélem tetszett :)
Ha tetszett komizzatok, és folytatom :)
Puszi: Kemra
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)