1. rész

 Üdv olvasók!

Üdvözlök minden rendszeres olvasót, és minden véletlen idetévedőt. Amint az előző fejezetben előjáróban bemutattam egy történetet arra számítottam, hogy még azok is fejvesztve menekülnek akik hittek eddig bennem, de a sok pozitív visszajelzés megerősített benne, hogy talán jó úton haladok. Na csak annyit akartam mondani, hogy nagyon felbátorodtam a sok dicséreten és egy extra hosszú résszel jöttem. Remélem ez is lesz annyira sikeres mint az előző pár sor:) És asszem elég is a sok rizsából, jöjjön a feketeleves.

Ui.: Köszönöm az érdeklődést, és, igen persze mindenkit kiteszek, ha lesz időm. Örülök neki, hogy érdeklődtök:) És továbbra is várom a jelentkezőket a bannercserével kapcsolatban.

Puszi: Kerma

Halál Háza
1. rész
Fegyver mester

Az esőcseppek végigcsorogtak Lia könnytől áztatott arcán. Csoszogva vonszolta magát az egyre jobban szemerkélő esőben. Száját egy hang sem hagyta el, de szeméből annál több könny csordult ki percről percre. Az utcák mindenütt ugyanolyanok voltak, sötétek és magányosak.
Villogó fényre lett figyelmes maga körül. Megállt, bár azt sem tudta, hogy hol van, és idegesen toporogni kezdett. Forgott vele a világ, és a hányinger kerülgette. Próbálta összerakni, hogy mi is történik körülötte, de erre semmi esély nem volt. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak az arcáról összemosva a külvilágot az elméje által teremtett világgal. A fények egyre élesebbek lettek, és hozzájuk társult a már megszokott visító sziréna hang. Gyomra összerándult a fájdalomtól.
Lehunyta szemét, és mélyen elmerült a fájdalomba, és a sötétségbe, ami a lelkében terpeszkedett.


* * *

Milli lassan csordogálva folyatta magára a forró vizet a zuhany alatt. Jóleső békesség öntötte el. Vágyott a nyugalomra, egy ilyen hosszú és megterhelő nap után. Fürdés után kilépett a zuhanyfülkéből, majd belebújtatta a lábát a papucsába, és maga köré tekerte pamut törölközőjét.
Vizesen, úgy ahogy volt, elindult felfelé a lépcsőn. A szobájába érve ágyához sietett, és a párna alól kivette pizsamáját, majd gyorsan belebújt. Bekucorodott a meleg paplan alá, és egy végtelennek tűnő pillanatig elmerült a kint dúló vihar hangjában. Hallotta, ahogy a szél a redőnyt verte, és ahogy az eső kopogott az ablakon. Gyorsan megunta eme csodálatos égi jelenség hallgatását, ezért a távirányító után nyúlt, és bekapcsolta a tévét.

- A belvárosban lövöldözés történt. Az összegyűlt bandák összecsaptak – zengte a híradós bemondó. – A helyszínen lévők elmenekültek, de a rendőrség gyorsan elkapta a merénylőket, és előállították őket, közülük öt fiatalt kórházba kellett szállítani, egy pedig a helyszínen életét veszítette…

Az ezek után történtekre Milli már nem tudott koncentrálni. Nem hallott és nem látott semmit. Elmerült a gondolataiban.
„De hát Adam azt mondta, hogy ma a bandájával lóg. Az nem lehet. Nem lehet, hogy az öcsém is részt vegyen ebben. És akkor most hol van? Biztosan bevitték a kapitányságra – nyugtatta magát. – Várjunk, és hol van Lia? Biztos ő is vele van. Hiszen együtt indultak el. Szeretik egymást, csak nem hagyta magára a tesómat…”
Milli összekuporodott az ágyon. Kikapcsolta a tévét, és várta, hogy megcsörrenjen a telefon, hogy mehet kiváltani a világbarma öccsét.
Idő közben elbóbiskolt, fejét nekivetette a hideg falnak, és körbetekerte magát a puha takarójával.
Csöngettek…
Milli csakúgy kiugrott az ágyból. Legmélyebb álmából riasztotta fel a csengő visító hangja. A szobára közben jótékony sötétség lett úrrá, így csak az éjjeliszekrényén lévő világítós órán látta mennyi az idő. Már elmúlt fél tíz. Elgémberedett tagjait kinyújtóztatta, majd a földszint felé ment, hogy megnézze ki is érkezett ennyire későn. Teljesen megfeledkezve ment a lépcső felé, de az első lépcsőfoknál megakadt. Keze görcsösen kapaszkodott a korlátba, lába pedig megmerevedett; egész testében remegett a félelemtől. A mondatnak csak a végét hallotta, de ez is elég volt hozzá, hogy teljesen az eszét veszítse.
- … sajnálom, hölgyem, de a fia a délutáni órákban életét veszítette… Szeretnénk megkérni, hogy jöjjenek be, és azonosítsák a holtestet… - Az elhaló férfihang csak szelte a gyászt, ami a házra telepedett.
Milli lerogyott a lépcsőre. Az utolsó, amit látott, az a két egyenruhás rendőr volt, akik az ajtóban az édesanyja zokogását csitították…


* * *

Lia zavarodottan kelt ki az ágyából, nem értette, hogy hogyan került oda. Attól tartott, hogy talán rátalált a rendőrség, vagy talán bevitték a kórházba, de mindegy is volt, hiszen a végeredmény ugyanaz, a börtön. Végigmérte magát, és rá kellett döbbennie, hogy még mindig ugyanabban a ruhában van, amiben egész nap. Csucsogó cipőét lerúgta magáról, pizsamáját pedig ölébe fogta, és így csoszogott be a fürdőbe.
A forró víz alatt végig azon kattogott az agya, hogy mit hazudjon holnap az embereknek, ha kérdezgetik, hol volt ma egész nap. Ötlet hiányosan jött ki a fürdőből, felöltözve és megmosott hajjal. Letelepedett az ágyára, és a hajszárítóval szárítani kezdte a haját. A forró levegőtől megtelt az arca vérrel, és úgy érezte, hogy menten felgyullad az arca. Percek múlva már nem a forróság zavarta, hanem a hideg, ami a gerincén futott végig. Kikapcsolta, és a helyére rakta a hajszárítót, de amikor visszafordult az ágyhoz, egy hatalmasat tüsszentett, és ezzel egyidejűleg egy mozdulattal leverte az íróasztalán lévő olvasó lámpát, ami hatalmas csörömpöléssel landolt a földön. Ijedten nézett az ajtó felé, és várta, hogy édesanyja majd berontson, és jól letolja a szerencsétlenkedése miatt. Hosszú percekig megfagyva fülelt, de nem hallott semmit, és akkor eszébe jutott, hogy az édesanyja nincs is otthon, hiszen mondta, hogy ma konferencia miatt elutazik. Visszafordult, hogy befeküdjön az ágyba és végre kialudja magát, mikor újra egy hatalmasat tüsszentett. Tanulva az előbbi hibájából, most kezét a szája elé kapta, és ahelyett, hogy levert volna mindent ezzel a mozdulattal inkább csillapította a tüsszentését.
- Basszus, megfáztam – hörögte kaparó torokkal.
Innen az új útirány már nem az ágy volt, hanem a földszinten a konyha, és ott egy adag C vitaminnal és egy zacskó zsepivel tért vissza…


* * *

Az épület fagyos volt és rideg. Egy józan életű ember be sem tenné egy ilyen helyre a lábát, de Milli és a szülei most egy borzalmas dolog miatt szorultak rá, hogy idejöjjenek.
Milli a szíve mélyén vágyott rá, hogy ne a testvére arca köszönjön vissza rá a boncasztalról, és ezért még azt is megkockáztatta, hogy imába foglalja kérését. Cserébe, hogy testvérét életben lássa, és helyében egy másik, idegen fiú feküdjön ott, ő az élete végéig jó tanuló lesz, és soha többet nem lóg a suliból, és a drogról is leszokik.
Kívánsága nem teljesült, a boncasztal rideg, kemény fémjén fivére letakart csukott szemű alteregója nézett vissza rá…


* * *

Lia fáradtan és kótyagosan ébredt másnap reggel. Fájt mindene, és az orra is be volt dugulva, mégis sokkal jobban érezte magát, mint előző este. Lassan felkelt, felöltözött, táskáját leakasztotta a kilincsről, és tőle teljesen eltérő rutinnal az iskola felé kezdett el gyalogolni. Még mindig kóválygott a feje, és nem nagyon értette, hogy honnan van ennyi önuralma ahhoz, hogy járjon, de lábai mégis vitték előre, miközben ő mit sem törődött az útiránnyal.
A hatalmas épületben a folyosók mindenütt ugyanolyanok voltak. Lassan vonszolta magát lépésről-lépésre, mikor be nem ért az egyik terembe, és ott le nem ült az egyik padra.
Lehajtotta fejét, és forró homlokát nekinyomta, a hideg padnak.
- Annyira sajnálom Milli, részvétem… - hallotta meg a különféle hangokat maga körül, majd lassan felemelkedett, és arra a személyre nézett, akivel most egyáltalán nem akart találkozni…


* * *

Másnap reggel Milli mindenáron be akart menni az iskolába, mit sem törődve szülei ellenkezésével.
Soha nem szeretett az iskolába járni, de most valamiért arra vágyott, hogy emberek közelében legyen. Nem akarta hallgatni a sajnálkozó szavakat, de mégis szüksége volt rá, hogy érezze, van, aki úgy érez, ahogy ő.
Az iskola felbolydult a hír hallatán, mindenki az elvesztett fiút, Adamet gyászolta, és mindenki Milli gyászában osztozott. A lányok a vécékben sírtak, a fiúk pedig történeteket meséltek róla.
Milli ezt gyorsnak ítélte, ő csak csöndben akart gyászolni, és valakivel megbeszélni ezt az egészet, aki eléggé érintett ebben a témában.
A matek terembe érve végigmérte a társaságot, és csak egy emberen akadt meg a szeme, barátnőjén, Lián, aki a padjára dőlve szuszogott. Utat törve a gyászoló tömegen próbált odajutni hozzá, majd megállt előtte. Lia lassan és fáradtan emelte rá tekintetét, Milli pedig eszét vesztve ölelte magához az összezavarodott lányt.
Milli zokogott, a terem pedig olyan gyorsan örült ki, mintha mindenkit egységesen zavart volna ki valaki.
A két lány egymást ölelve ült percekig, de végül Lia törte meg a csöndet.
- Mi a baj? Miért sírsz? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a hangjában.
Milli értetlenül, hüppögve nézett vissza rá, majd szóra nyitotta a száját.
- Hát nem tudod? Azt hittem, hogy tegnap te és Adam együtt voltatok… - lehelte elhalóan.
Milli agyában valami a helyére kattant, és sajnálkozva lehajtotta a fejét, majd lassan mesélni kezdte a történteket.
Lia csöndben és mozdulatlanul hallgatta a mesét. Rémálma életre kelt, és újra minden lepergett a szeme előtt. Szeme könnybe lábadt a félelemtől.
Barátnője hosszú percekig figyelte a megbénult lányt, és próbált rájönni, most mitévő legyen. Kezét rásimította a mellette ülő vállára, és nyugtatásként vigasztaló szavakat súgott a fülébe. Tudta milyen érzés a gyász. Fordított helyzetben ő is pont erre vágyna. Igazából neki is erre lenne szüksége, de megértette, hogy a testvéreként szeretett személy csak most esik át az első megrázkódtatáson.
Lia minden ízében remegett, elméjében pedig a félelem mindent elborított. Rettegett, minden annyira félelmetes, és ijesztő lett számára, úgy érezte mintha mindenki őt figyelné. Felpattant a székéről, és rohanni kezdett a kijárat felé. Menekülni akart, kijutni, és elbújni a világ elől…


* * *

Milli az iskolát soha nem érezte még ennyire szörnyűnek. Utált, gyűlölt az iskolában lenni, de legjobban az emberek részvétnyilvánítása idegesítette. A testvérével akart lenni. Szeretni őt, megölelni, de tudta, hogy ezt már nem teheti meg. Eszébe jutott Lia reakciója, hogy mennyire összeomlott a hír hallatán, és arra gondolt, hogy talán délután elmegy hozzá, és megnézi, hogy van.
Amikor hazaért, lepakolta a cuccait, gondolt rá, hogy megcsinálja a házi feladatot, de ezt gyorsan elfelejthette, mert annyira a gondolataiba volt feledkezve egész nap, hogy elfelejtette feljegyezni azokat. Abban reménykedett, hogy a tanárok majd elnézőek lesznek a testvére halála miatt.
Felment az emeletre, de a lépcső tetején megtorpant. Nem tudta mitévő legyen, a bal kéz felöli ajtó az öccse szobáját rejtette. Be szeretett volna menni, hogy közelebb lehessen testéréhez, de amikor a kilincs után nyúlt szívébe szörnyű fájdalom nyílalt. Még nem volt kész rá, hogy bemenjen oda, ezt ő is tudta, de mégis kényszeríteni akarta magát rá. Lefagyott, mozdulni sem tudott. Hatalmas szél kerekedett, bár a házban volt. Az ajtó kivágódott, és elhunyt fivére szobája tárult a szeme elé. Belépett, és várt… Várta, hogy öccse ráüvöltsön, és azt kiabálja. - Tünés a szobámból!... – De nem történt semmi. Nem volt a szobában egy lélek sem. Közelebb lépett az íróasztalához, végigsimította, majd az ágyához fordult, hogy megnézze, hol aludt eddig a fiú.
Lemerevedett, szeme kidülledt, a levegőt szaggatottan vette, ugyanis az ágy helyén a boncasztal állt, és rajta Adam holteste…

Sikítva ébredt fel; az ágyában feküdt. Verejtékezett, és remegett a sokktól. Felpattant az ágyáról és bement a fürdőbe lezuhanyozni. Mikor visszaért pizsamába bújt, majd lekuporodott az íróasztala elé. Bekapcsolta a számítógépét, és elkezdett böngészni az interneten. Gyászhírek tömkelege, és sok hír megjelent a lövöldözéssel kapcsolatban is. Többek között az, hogy az egyetlen halottal egy lövés végzett, ami a mellkasát érte, és különleges kegyetlenség, de órákig élt még a golyóval a mellkasában, mire beállt a halál, és a rendőrség rátalált.
Milli szíve összeszorult, és könnyfátyolon keresztül olvasta a híreket.
Egy idő után már nem bírta magát tovább kínozni, ezért megnyitotta az e-mailjeit. Sok, nagyon sok részvét levél érkezett, mindet bontatlanul dobta a szemetes ládába, de mielőtt a majdnem hatvan üzenetet egyszerre kidobta volna, megakadt a szeme egy ismeretlen feladótól érkező levélen. A tárgy csak annyi volt, hogy BOSSZÚ.
Kíváncsian kattintott a levélre, majd miután megnyílt, gyorsan olvasni kezdte:

Kedves Milli!

Itt a bosszú ideje. Ha igazán bosszúra szomjazol, csak írj egy üzenetet, és én beteljesítem bosszúdat. De vigyázz, a megtorlás, csak akkor teljesül, ha igazán akarod.
Keress fel honlapomon, és megismerheted, miként érhet véget az, kinek élete megpecsételődött általad. A weboldal minden éjjel éjfélkor nyílik meg, de vigyázz, a mi kis szerződésünkről, és erről az üzenetről senki sem tudhat.

Üdvözlettel

A Pokolnak egy szülötte.


Milli megbabonázva olvasta a sorokat, de ahogy a szöveg véget ért, minden varázslat elmúlt. Sokszor kapott már ehhez hasonló üzeneteket, de ez a mostani vitte a pálmát. Legalább ötször átolvasta a levelet, és úgy vélte, hogy ilyet csak egy pszichopata küldene bárkinek. Próbált rájönni, kitől kaphatta az üzenetet, de sajnos a címből nem tudott rájönni. Még az is megfordult a fejében, hogy talán a testvére küldte neki ezt az idétlen tréfát, de erre még csak gondolni sem tudott.

Az éjszaka további részét netezéssel töltötte, képtelen lett volna visszaaludni a rémálma után.
Másnap reggel a megszokott rutinnal készült el, de mielőtt lement volna a lépcsőn, megtorpant fivére ajtaja előtt. A szoba felé fordult, és közvetlen az ajtó elé állt. A kilincs nem mozdult a keze alatt, az ajtó nem nyílt ki, ő pedig nem moccant. Rettegett, az a szörnyű rémálom lebegett a szeme előtt. Nem mert tenni semmit, így inkább jobbnak látta iskolába menni.
Megint egész nap csak téblábolt, teremről-teremre járkált. Olyan volt, mint egy zombi. A barátai hiába beszéltek hozzá, nem hallott és nem beszélt. A délutánt várta, hogy láthassa Liát, és végre jól kibőghessék magukat egymás vállán.
A nap gyorsan eltelt, és már félúton volt barátnője háza felé. Az autó, amit vezetett, öccse egyik kölcsön járgánya volt, amit az egyik átbandázott éjszaka után hozott haza. Milli tudta, hogy testvére és barátnője rossz társaságba keveredtek, hiszen alapvetőleg ő volt érte a felelős. Ő mutatta be Adamet a bandafőnöknek, és ő vette rá a párost, hogy szálljanak be a drog és fegyver üzletbe. Még abban is biztos volt, hogy pár nap múlva megjelenik az otthonukban pár férfi, hogy elvigyék a csodajárgányt, hiszen ki tudja, mik rejtőzhetnek a burkolat alatt. A csempészet ezen a környéken a legjövedelmezőbb volt; mindenki kivette belőle a részét, ha tudta, és ez alól Adam és Lia sem voltak kivételek.
A kocsival az utca végénél leparkolt, nem akarta, hogy Lia meglássa, és még több fájdalom érje.
Az ajtóhoz lépett, és épp csöngetni akart, amikor meghallott egy beszélgetést az egyik nyitott ablakon keresztül. Kíváncsisága erősebb volt, mint a benne tomboló önérzet, ezért minden félelem nélkül az ablak alá térdelt.
Pár percig hallgatta Lia igenlését, mikor rájött, hogy a beszélgetésnek csak az egyik felét halja, mert a lány a telefonján keresztül társalog egy ismeretlennel.
- Igen, hát persze, az autó… Persze, leszállítom, ahogy alkalmam nyílik rá… - hangja meggyötört volt, és sírós. – Nem, a rendőrség még nem keresett meg… Nem, senki, úgy tudják, hogy megfáztam ezért nem mentem vele… Persze… Elintéztem… Nem, senki nem gyanakszik rám… Nem uram, senki nem tudja, hogy én lőttem… - Lia nagyot nyelt, és próbálta visszafogni hangja remegését. – Persze, nem fogok lebukni… Remélem – lehelte megtörtén, majd a földre rogyott.
Milli hallotta a koppanást, azt hitte, hogy a lány odabent elájult, de pár pillanat után újra meghallotta suttogó hangját.

Milli szíve majd’ megszakadt a fájdalomtól. Tudta, hogy barátnője volt a tettes, aki megölte szeretett öccsét, pedig pár hete még az esküvőt szervezték együtt, és mennyire örült neki mind a két lány, hogy ezentúl mind egy család lesznek.

Felkelt a földről, és mit sem törődve azzal, hogy Lia esetleg észreveheti, elindult a kocsi felé, és a gázra taposva, majdnem kétszázzal hajtott ki a városból.
Az erdő csakúgy süvített körülötte. Olyan messze akart kerülni mindentől, hogy nem is érdekelte merre megy.
Pár óra múlva újra a város felé hajtott; bement a belvárosba, majd egyenesen hazament.
Bevágta maga után a szobája ajtaját, és leroskadt az ágyra; rázta a sírás. Görcsösen kapaszkodott a paplanba, de érezte, hogy ez most nem segít. Muszáj volt elterelni valamivel a figyelmét, ezért odaült a számítógépe elé, és egy lövöldözős játékkal kezdett el játszani. Minden egyes lövésnél arra gondolt, bárcsak Lia lenne az, akinek most szétlövi a fejét.

Késő este volt már, mikor megunta a játékot, és akkor, amikor éppen csak elmúlt fél egy, eszébe jutott az üzenet, amit kapott. Megnyitotta az e-mail fiókját, és újra elolvasta az üzenetet. Most azt kívánta bárcsak igaz lenne, mindaz, ami ide le van írva. Tüzetesen átolvasta újra, de most az üzenet alján rátalált egy weboldalcímre.
Úgy tűnt, hogy rátalált arra, amit keresett, ezért gyorsan bemásolta a címsorba, és várta, hogy az oldal betöltsön.
A képernyő elfeketedett, majd hatalmas betűkkel megjelent egy felírat:


Üdvözöl a Halál háza

Milli ereiben meghűlt a vér, és egy pillanatra megdermedt.
- Mi a franc ez? – kérdezte hangosan, de hangjától összerezzent.
A csend, ami a szobában volt mindent beterített, csak a hatalmas felirat volt a képernyőn.
Pár perc eltelhetett, mire a gép újra életre kelt, és a képről, akár a vér, lecsorgott a felirat, majd megjelent egy tükör a képernyőn, és abban egy barna hajú tizennyolc év körüli lány. Mosolygott, szemei kékek voltak és boldogan csillogtak. Hófehér keze beletúrt selymes hajába, ezzel a mozdulattal kisimította az arcát takaró tincset. Majd hirtelen a lány arca elkomorult, majd remegni kezd, arca pedig groteszk, fájdalmas pózba torzult. Szeme éjfeketére váltott, haja gubancos lett, bőre sebhelyes, arca pedig akár egy eszelős, bosszúszomjas fenevadé.
Milli a félelemtől hátratántorodott, székét hátrébb húzta, és próbálta megtartani a távolságot a számítógéptől.
A tükör eltűnt, és helyette egy kérdés jelent meg, két lehetséges válasszal.


Biztos, hogy folytatni akarod?

igen nem

Milli habozott, nem tudta mitévő legyen. Visszaült az asztal elé, és az egér után nyúlt, a mutatót kereste, ami a nem szócska felett pihent. Elgondolkodott, hogy vajon megéri ez neki, és vajon mi igaz abból, ami a levélben szerepelt?
Végül döntött, rákattintott az igenre, és visszafojtott lélegzettel várta a fejleményeket…


* * *

Milli fáradtan, és kimerülten ébredt másnap reggel. Zúgott a feje a tegnap történtek után.
Az iskolában egyenesen a padjához ment, és próbálta minél kevesebb erőfeszítéssel megoldani a kipakolást. A mozdulattal csak azt érte el, hogy minden a földön landolt. Lassan hajolt le cuccaiért, de a mozdulata félúton abbamaradt, mert egy hideg kéz érintette az övét.
- Majd én segítek – mondta mosolyogva Lia, miközben felszedte a földről a könyveket.
Letette közös padjukra, majd mit sem sejtve belemosolygott volt barátnője arcába.
Milli vicsorogni szeretett volna, káromkodni, törni, zúzni, de sajnos egyiket sem tehette meg. Akart, tényleg, igazán, szívből, de ennek most nem volt itt a helye.
„Tegnap a lány megmondta, tizenöt nap, és végre elnyeri méltó büntetését” – gondolta magában, majd egy gonosz mosoly kíséretében kihúzta maga mellet a széket.
Lia idegei pattanásig feszültek, mosolya szinte ráfagyott az arcára. Félt, félt a lebukástól, és félt a megtorlástól. Az éjszakai rémálma pedig csak fokozta rettegését. Mindig az a véres, sebhelyes lány járt a fejében. Az arca, a szeme, és a mérhetetlen gyűlölete. Minél távolabb akart kerülni ettől a pokoli helytől, é, még csak nem is sejtette, hogy hová is tart az élete.

Az óra unalmasan telt, a két lány csak támasztotta a padot, majd végre kicsengettek. Egymás mellet, mégis egymástól teljesen különválva mentek a terem felé, mikor Lia egyszer csak meg nem torpant.
- Mi a franc… - suttogta maga elé, majd oldalra billentette a fejét. A szekrényeket figyelte.
Milli érdeklődve fordult hátra, hogy megnézze mi történt, de már csak Lia félelemtől eltorzult arcát látta. Milli kíváncsisága még nagyobb lett, ezért ő is a szekrények felé nézett, ami nem mást vélt felfedezni, mint a tegnapi lány bosszúszomjas arcát. A pokol démona volt ő nem más. Kezeit Lia felé tárta ki, és hívogatóan felé intett, de a lány erre csak megijedt, és olyan gyorsan kezdett el a kijárat felé rohanni, hogy még az ügyeletes tanár, büntetéssel fenyegető hangja sem állította meg.
Milli örömittasan figyelte a távolodó alakot, és csak egy mosolyt ejtett az épp eltűnő démoni teremtmény felé a szekrények tükröződésében.


* * *

Aznap este Lia végleg megelégelte a folytonos bujkálást, ezért, hogy kizökkentse magát a szörnyű letargiából, első lépésként bekapcsolta a számítógépét, és megnézte az olvasatlan üzeneteit.
Egy nem fogadott üzenet várta. A feladó ismeretlenként volt feltüntetve, ami szinte lehetetlen, hacsak nem valami hekker, vagy vírus csapdával függött össze. Tovább olvasta, és megakadt a tárgy címszónál a szeme. Csak egy szó állt benne: BOSSZÚ
Lia kíváncsian nyitotta ki a levelet.

POKOLRA JUTSZ!

... Elfogyott az összes kívánságod!!!

…Most eljött az idő, hogy törleszd az adósságod...

…12 napnyugtád van, hogy megtörd az átkot...

…Lássuk, képes leszel-e rá! Ha megtöröd az átkot, tovább élheted mindennapjaidat...

…Ha nem sikerülne, akkor a helyembe állsz, és én térek vissza a földi halandók közé...

…Te pedig a pokolnak fogja maradsz, örökké…

Küld tovább ezt az üzenetet minden ismerősödnek legalább egy órán belül, akkor az átkot megtörheted, de vigyázz, ha nem teszed, 12 nap múlva a bosszú utolér, és a helyembe lépsz…

Üdvözlettel

A Pokolnak egy szülötte.

Lia meredten bámulta a képernyőt. Még soha életében nem kapott ilyen ijesztő körlevelet.
„Az ilyesmikben sok szerencse, és szerelem szokott szerepelni, nem pedig, pokol és szenvedés” – tűnődött el gondolatban, majd egy egyszerű mozdulattal a kukába helyezte a nem kívánt levelet.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy megunja a számítógépezést, ezért ki is kapcsolta, és elment fürödni. Arra készült, hogy alszik egy jót, hosszú idő óta, de meggondolta magát, és a szekrénye felé fordulva válogatni kezdett a sok bulizós szerelése között. Kis idő után ki is választott magának egy flitteres, csillogós ruhát miniszoknyával. Belebújt - kényelmesnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető - tűsarkújába, majd csendben kiosont a házból, hogy fel ne ébressze édesanyját.

Egész éjjel próbált ellazulni, nem foglalkozni a külvilággal, és csak a mának élni, de mégis végig olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. Táncolt és sokat ivott az éjszaka során.
Hazafelé menet zavart volt. Végig egy fiú mellett jött, az utcán sétáltak. A srác vállába kapaszkodva, szinte vonszoltatta magát, egészen az autójáig. Lia erősen belecsimpaszkodott segítője vállába, majd mikor a másik be akarta ültetni, a lány egyszerűen csak lecsókolta. Az ismeretlen fiú nem ellenkezett, ehelyett belesimult Lia karjaiba, és közelebb vonta magához a lányt. A tüsis hajú fiú pillanatok alatt felegyenesedett, majd köpködve és káromkodva hátrált. Lia értetlenül nézte, ahogy a nagydarab srác egy bokor fölé görnyed, és hányni nem kezd. Gondolta odamegy, hátha tud valamit segíteni, de amikor a fiú felé fordult, egy értetlen és zavart ábrázattal találta szemben magát. Közelebb akart lépni hozzá, de a másik undorodva elfordult, majd amilyen gyorsan kiadta az ételét magából, olyan gyorsan szaladt el most. Lia életében nem látott férfit így megrémülni és elszaladni. Mert, hogy félt az biztos volt számára, már csak az volt a kérdés, hogy mitől.
Végigmérte ruháját, de semmit sem talált. Megnézte az autót, de ott sem fedezett fel semmit. A környéken pedig nem volt senki. Nem tudta miért mehetett el a srác, és, hogy miért kezdett el okádni.
Felállt, és átült a vezető ülésre. Becsukta maga után az ajtót, majd megigazította a ruháját, majd letekerte az ablakot. Kinyúlt, hogy megigazítsa a tükröt, de amikor meglátta benne saját tükörképét, pánikba esett, és sikítozva elfordult a sebhelyes és groteszk mosolyba torzuló arcú lánytól…


* * *

Lia nem tudott nyugodni az őt üldöző lánytól. Folyton ott volt mindenütt. A csapban, a fürdőszobai tükörben, a kocsik oldalán, a boltok kirakatán. Minden kicsit is tükrözött helyen ott lebegett az a meggyötört, megkínzott, bosszúszomjasan mosolygó alak, és csak őt hívta valahová, ahová ez a szerencsétlen lélek nem akart menni.
Napok telhettek el azzal, hogy Lia bezárkózott a szobájába. Behúzta a függönyöket, letakart a szobában minden lámpát, tükröt, bútort. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Csak ott kuksolt a sötétben, és várta, hogy végre valaki megmentse. A mobilja folyton csengett, a kijelzőn mindig Milli neve villogott. Gondolkozott azon, hogy felveszi, és elmondja, hogy milyen tévképzetek kísértik, de nem tartotta etikusnak, hogy pont attól a lánytól kérjen segítséget, akinek az öccsét pár napja csakúgy kivégezte.
Lassú és csöndes tébolya már a második hét felénél járt, amikor végre nem hallotta a suttogásokat, és nem látta az árnyakat a szobájában. Fellélegezve kelt fel a tizenkettedik napon az ágyáról, hogy végre elhagyja a várost.
A szekrénye mellett kuporogva pakolni kezdett. A hatalmas bőröndbe csak úgy dobálta bele a cuccait egymás után.
Mikor végzett, levitte az egyetlen csomagját, amit magával akart vinni, felvette a kabátját és elindult a kijárat felé.
Az ajtóban sokáig hezitált azon, hogy beüljön a meleg autóba, de végül meggondolta magát és mégis gyalog indult el Milliék házához.
Alig fordult be a sarkon, máris meglátta a csodaszép sportkocsit a felhajtón. Gyorsan odament az autóhoz, és kinyitotta a vezető ülés felöli ajtót a titokban készített pótkulcsával.
A zár nem nyílt, bárhogy erőlködött vele, bármennyire rángatta. Nagyon feldühödött, ezért rugdosni kezdte a kocsi oldalát, de ez sem segített. Bosszúsan fordult el a kocsitól, de abban a pillanatban Millivel találta szemben magát.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte mézes-mázas hangon.
- N-n-n-nem… k-k-köszi- dadogott Lia meglepettségében.
- Mit szeretnél TE az öcsém autójával? – Milli hangja érces volt és dühödt, s erőteljesen kiemelte a te szócskát.
- Csak gondoltam elviszem egy körre – felelte Lia zavartan, közben pedig próbált nem volt barátnője szemébe nézni.
Olyan érzése volt, mintha Milli átlátna rajta, és mindent tudna.
- És minek kell a bőrönd?
- Csak… mert… - de már nem tudta végigmondani, mert Milli dühödt fujtatása belefojtotta a szót. A lány arcán gonosz mosoly kúszott végig, majd kezeit meglendítve belekapaszkodott Lia hajába. Húzta, tépte. Lia kínjában felordított, és szinte kiszakította magát a feldühödött lány karjai közül.
Szaladni kezdett kifelé az utcából, egyenesen a belváros felé. Abban reménykedett, hogy a tömegben már nem üldözi tovább. Három utcán keresztül rohant, menekült az őrült elől, nem sok sikerrel. Ugyan Milli le volt maradva, de alig öt lépéssel.
A főtér tele volt emberekkel, Lia pedig utolsó erejével sikítozásban tört ki. Üvöltött, de valamiért, mintha senki nem hallotta volna meg. Mindenki ugyanúgy folytatta útját, mintha semmi nem történt volna. Lia egy férfi felé kezdett el futni. Fáradtan csimpaszkodott bele a fekete öltönyös alakba.
- Segítenie kell, ez a nő meg akar engem ölni - lihegte kimerülten.
- Sajnálom, de most nem áll rendelkezésemre megmenteni magát, semmi hasznom belőle… - mondta a férfi lehajtott fejjel.
Lia megtántorodott, és értetlenül meredt az előtte állóra. De mikor lehajolt, hogy lássa a férfi arcát, megpillantott a kezében egy fegyvert.
- Mi a...? – kérdezte hangosan, majd hátra tántorodott, de ekkor megérezte, hogy a gerincoszlopának is nekinyomtak egyet. Ijedten nézett hátra, majd meglátta Millit, szintén fegyverrel a kezében.
- Bocsi barátnőm, de most meg kell, hogy öljelek. Túl sokat kapok érted, hogy hagyjalak elmenni – mosolygott negédesen, miközben fejét enyhén oldalra billentette.
Lia szétnézett kitől kérhetne segítséget, de már az összes ember, aki a parkban volt körülöttük állt, és fegyvert szegezett rá.
Hatalmas zokogásban tört ki, majd térdre rogyott. Folytak a könnyei, megállíthatatlanul. Végigcsorogtak a kezén, majd lecsöppentek a betonra.
- Miért... Miért teszik ezt velem? – sírt fel keservesen.
- Csak azért, mert sokat kapunk érte… - zengett fel egyszerre az összes ember.
- Nem… nem… nem… - hajtogatta keservesen, majd még hangosabb zokogásba kezdett.
Hallotta, ahogy a tömeg körülötte hangos nevetésbe kezd… Tomboltak, a lábukkal doboltak, és ütemesen lőttek néhányan az ég felé.
A csőcselék elhalkultak, majd a könnyfátyolon keresztül meglátta, ahogy a tömeg szétválik, és egy fekete ruhás valaki felé közelít.
Lassú léptekkel haladt, szinte vánszorgott. Hófehér meztelen lába kecsesen mozgott az aszfalton, de a sok sebtől, mégis esetlennek hatott.
Egy sérült balerina. Igen, az volt, egy sérült táncosnő. A koszos, rongyokban álló szoknya lelógott a földig, és olyan volt, mintha legalább két számmal nagyobb lenne rá. Karcsú derekát laza fűző takarta. Kezei csupaszak voltak, de azokat is sebhelyek tarkították. Bájos arcát hosszú fekete haj keretezte, de eltorzították vonásait a hatalmas vágások. Csodás, gyermeki ártatlanságú mosoly jelent meg szája szegletében, majd egy könnyed mozdulattal leguggolt Lia elé.
- Mennyit ér az életed? Mennyit ér neked mások élete? Mit adnál nekem, ha azt mondanám, meghagyom a lelkedet? – kérdezte csilingelő hangon.
- Ki vagy te? – Lia nem értette mi folyik körülötte, nem tudta mitévő legyen.
- A nevem nem fontos, csak azt kell tudnod, hogy a Pokolnak szülötte vagyok, és ha teljesíted az akaratom, akkor meghagyom a lelkedet.
- Mi-mit kell tennem? – kérdezte, majd nagyot nyelt a feltörő keserű epéből.
- Egyszerűen csak meg kell ölnöd egy embert nekem, és kész.
- É-é-én már öltem embert, akkor már nem fogod elvenni a lelkemet? – Lia reménykedve nézett bele a lány koromfekete szemeibe.
- Igen, ha tényleg öltél már, akkor lehet, hogy megkegyelmezek.
A megkínzott pokoli angyal felkelt, majd lassú léptekkel elindult vissza, oda ahonnan elindult…


* * *

Milli fáradtan kóválygott az iskolai folyosón. Fáradt volt, mert majdnem tizenkét napja nem aludt semmit. Várt, és reménykedett. Bízott a Pokol szülöttének munkájában. Remélte, hogy sikerrel jár, és örökre a pokolban rohad annak a cédának a lelke. A kijárati ajtót hatalmas erővel lökte ki, majd mindenféle cél nélkül elindult a parkoló felé. Meglepetésére az autónál Lia támaszkodott az arcán hatalmas mosollyal.
- Mi a franc…? – sziszegte dühösen a fogai között.
- Nyugi kiscica, nem kell úgy fujtatni, csak jöttem megköszönni a lehetőséget a terjeszkedésre – mondta apró mosollyal az arcán, majd megfordult, és elsétált a parkoló kijárata felé.
Milli a távolodó alakot figyelte, majd gonosz mosollyal az arcán visszafordult az autójához. Kinyitotta az ajtót, beszállt, majd letekerte az ablakot, és megigazította a visszapillantó tükröt, amiben, még látta a távolodó, Pokolban született démoni lányt…


Fojt. köv…

 Puszi: Kemra

Köszönöm, hogy elolvastad, és nagy örömmel venném ha komiznál is :)